Megjelenés éve: 1994.

Szerző: Chrissie Hynde, Tom Kelly, Billy Steinberg

Nagylemez: Last of the Independents

Egy angol együttes sikerszámával folytatom ma. Ez egyben az első olyan a blogon, amelyben női énekest hallhatunk. Ő nem más, mint Chrissie Hynde, az együttes pedig a Pretenders. A banda még 1978-ban alakult, viszont ez az egy számuk volt az, amely nálunk is rendszeresen felbukkan(t) a rádióadók műsorán. Ebben a dalban a következő felállásban játszanak: Chrissie Hynde (gitár, ének), Adam Seymour (gitár), David Paton (basszusgitár), J.F.T. Hood (dob) és Tom Kelly (zongora, gitár). Közreműködik még a London Gospel Choir (Londoni Gospelkórus) is.

Az „I'll Stand by You” az 1994-ben megjelent Last of the Independents című nagylemezen található. Lassú ballada a vigasztalásról (ezzel a témával találkoztunk már itt-ott). Ne hagyd el magad, de ne szégyelld, ha sírsz, itt állok melletted, nem hagyom, hogy bárki bántson – egyszerű, de hatásos. Talán a legszebb sor: "Nothing you confess / Could make me love you less." („Semmi olyat nem tudnál bevallani nekem, / Amitől kevésbé szeretnélek.”) A hangszerelés a vége felé kissé túlzottnak tűnik, de még bőven a jó ízlés határain belül marad. Slágernek sláger, de annak mindenképpen első osztályú. :-)

Megjelenés éve: 2000.

Szerző: Robert Smith

Nagylemez: Bloodflowers

Kereken húsz évet lépünk előre ennek a zenekarnak a blogban való legutóbbi szerepléséhez képest. Teljesen más hangzású, de ugyanúgy komor hangvételű dal következik, mégpedig a tizenegyedik nagylemezükről, a 2000-ben megjelent Bloodflowers címűről.

Több mint két perces, szöveg nélküli bevezetővel kezdődik a szám, és már jól érzékelteti a szöveg témáját is. A nyár utolsó napja ez alapján értelmezhető szó szerint (el tudom képzelni, hogy ezt hallgassam nyár végén, ahogy most is :-) ), de ahogyan egy másik zenekar másik dalánál láttuk, szimbolizálhatja általánosságban az elmúlást, az öregedést. A "The last day of summer never felt so cold/old" („A nyár utolsó napját még sosem éreztem ilyen hidegnek/öregnek”) sorpár is erre a kettősségre utal, az elsőben a hideg akár valakinek az elvesztésére is utalhat. Robert Smith itt nem igazán szaporítja a szót, hát én sem teszem; legyen elég erről a szomorú, de nagyszerű dalról ennyi. :-)

Megjelenés éve: 1967.

Szerző: Barry Gibb, Maurice Gibb, Robin Gibb

Nagylemez: Bee Gees' 1st

Az „I Started a Joke” után visszalépünk egy évet az időben, és a Gibb testvérek első Ausztrálián és Új-Zélandon kívül is megjelent nagylemezéről következzen talán a korai éveik legismertebb slágere. Érdekesség, hogy eredetileg Otis Reddingnek szánták, ez az ötlet Robert Stigwoodtól, az együttes menedzserétől származik. Redding azonban 1967 decemberében elhunyt, így soha nem énekelte lemezre a dalt.

Hangszerelése jellemzően korai Bee Gees: a gitárokat és a dobot nagyzenekar egészíti ki. A vezérszólamot Barry Gibb énekli. Szövege egy viszonzatlan (vagy „nem eléggé” viszonzott) szerelemről beszél, arról, hogy Vele akarod leélni az életed ("I want my life to be lived with you") hogy semminek, amit teszel, nincs értelme Nélküle ("There's a way, everybody say, / To do each and every little thing, / But what does it bring / If I ain't got you?"). Mindketten „vakok” vagytok ("You ain't got to be so blind, / And I'm blind, so, so, so blind"): te azért, mert szinte elvakultan szereted, Ő pedig azért, mert ezt nem veszi észre (vagy tudomást se hajlandó venni róla). Mi értelme annak, hogy Érte élsz, ha nem lehettek együtt? ("I live and I breathe for you, / But what good does it do, / If I ain't got you?") A refrénben pedig azt éneklik: "You don't know what it's like (…) To love somebody the way I love you.", vagyis „Nem tudod, hogy milyen / Valakit úgy szeretni, ahogy én szeretlek téged.” – ezért sem jelöltek volna senkit a legnagyobb költőnek járó díjra, de jól összefoglalja a szöveg mondanivalóját. Mindent összevetve: bizonyára sokunk számára ismerős ez az érzés, és nem véletlen, hogy annyian feldolgozták ezt a számot (igaz, sajnos eggyel mindenképpen kevesebben, mint amennyire hivatott volt); ezek közül a feldolgozások közül az én kedvencem a sajnos szintén fiatalon elhunyt Janis Joplin 1969-ben, I Got Dem Ol' Kozmic Blues Again Mama! című nagylemezén megjelent verziója. :-)

Megjelenés éve: 1991.

Szerző: Jeff Lynne, Tom Petty

Nagylemez: Into the Great Wide Open

Ausztrália után ma irány Amerika. :-) Az 1950-ben, Florida államban született Thomas Earl Petty 1976-ban alapította meg The Heartbreakers nevű együttesét, akikkel a mai napig zenélnek, számos nagy slágerük született, ezek közül a legismertebbek a „Don't Come Around Here No More” (1985.), a „Free Fallin'” (1989.) és a mai bejegyzés főszereplője, a „Learning to Fly”. Későbbi kislemezeik már nem hoztak ekkora sikereket.

Le se lehetne tagadni, hogy Jeff Lynne keze is benne van ebben a dalban (közre is működik több hangszeren); ha nem Petty énekelne, akár az ELO számának is hihetnénk. Mindvégig négy akkord (F-dúr, C-dúr, A-moll és G-dúr) ismétlődik, közepe táján Mike Campbell slide-gitárszólóját hallhatjuk. Szövegét több dolog is ihlette. Egyrészt értelmezhető úgy, hogy lehetsz optimista a céljaidat illetően ("I'm learning to fly" – „Repülni tanulok”), de akkor sem lesz könnyű elérni őket ("But I ain't got wings" – „De nincsenek szárnyaim”). A "Coming down is the hardest thing" („Földet érni a legnehezebb dolog”) sor kettős értelmű, egyfelől a repülés egyik alapigazsága (ahogy a "What goes up, must come down" sor is, mivel az az egy dolog biztos, hogy a repülőgép nem fog fent maradni :-) ), másrészt viszont a kábítószerekről való leszokásra is ráhúzható. "The good old days may not return, / And the rocks might melt, and the sea may burn." („A régi szép napok nem térhetnek vissza, / És a kövek megolvadhatnak, és a tenger lángolhat.”) – szól a második versszak; ez pedig bizony nem más, mint utalás az előző évben kitört, több tízezer ember életét követelő öböl-háborúra.

Megjelenés éve: 1987.

Szerző: Andrew Farriss, Michael Hutchence

Nagylemez: Kick

Ismét a nyolcvanas években járunk: az ausztrál INXS együttes neve bizonyára sokaknak ismerős, ma egyik legnagyobb sikerüket hoztam el ide a blogra. Persze a „Never Tear Us Apart”-on kívül is több számukat játszották és játsszák a magyar rádiók: nekem gyerekkoromból tőlük leginkább a „Need You Tonight”, a „New Sensation”, a „Suicide Blonde”, a „Disappear” és a „Beautiful Girl” maradt meg a fejemben. Ha belegondolunk, hogy ez az öt dal 1987. és 1993. között jelent meg, az sokat elárul a zenekar népszerűségéről.

Az INXS még 1977-ben alakult, 1979-ig Farriss Brothers néven játszottak, majd a névváltoztatást követően, 1980-ban jelent meg első kislemezük, a „Simple Simon”, egy érdekes hangzású, de jónak csak nagy jóindulattal nevezhető (az én fülemnek egészen a hallgathatatlan határát súroló) dallal az A-oldalon. Érdekesség, hogy saját hazájukban mindössze egy dallal kerültek fel a slágerlista élére, ez pedig az 1984-es „Original Sin” volt. Az igazi áttörést az 1987-es, hatodik, Kick című nagylemezük hozta meg számukra, amely három hatalmas slágert is hozott, köztük a mai bejegyzés témájául szolgáló dalt. Ezt a sikert azonban egyik lemezük sem tudta már megismételni. A zenekar pályafutása tragikus módon ért véget: Michael Hutchence énekes 1997. november 22-én felakasztotta magát. A U2 énekese, Bono az ő emlékére írta a „Stuck in a Moment You Can't Get Out Of” című dalt. Az INXS ezt követően egy évig egyáltalán nem zenélt, és már csak egyetlen nagylemezt jelentetett meg, ez lett a 2005-ös, csak kis sikert aratott Switch. 2012-ben a zenekar feloszlott.

Na de legyen végre szó magáról a dalról is: nem volt túl gyakori a nyolcvanas évek slágerlistáin egy háromnegyedes vagy hatnyolcados ritmusú szám, de még érdekesebb a „vasfüggönyön” túl, Prágában forgatott videoklip is (amelynek a bevezetőjét egyébként több mint fél perccel megnyújtották). Bár a felvételen egy vonószenekar tagjait látni, a lemezen igazi vonóshangszert nem hallunk, csak egy szintetizátor hangjait. A ködös-borongós idő és a város szépségei pontosan illeszkednek a dal komor, mégis boldog, optimista kicsengésű szövegéhez. Témája hasonló (már a cím is beszédes: „Soha el nem választhatnak egymástól”), mint a korábban a blogon szerepelt „Don't Dream It's Over” (és ott is egy új-zélandi/ausztrál zenekarral volt dolgunk; micsoda egybeesés :-) ). A dal ereje elsősorban a refrének végén lévő hosszú szünetekben rejlik, csúcspontja pedig Kirk Pengilly szaxofonszólója. Egyszerű, de nagyszerű nóta; jó hallgatózást hozzá! :-)

Megjelenés éve: 1965.

Szerző: John Lennon, Paul McCartney

Nagylemez: -

Mai bejegyzésünk tárgya talán az egyik legjobb példa arra, amikor a Beatles tagjai együttműködtek a dalszerzésben. Maga a szám nagyrészt Paul McCartney szerzeménye, John Lennon adta hozzá a komorabb hangulatú középrészt, míg a lassú, háromnegyedes ritmusban játszott rész George Harrison ötlete volt. Itt sem teljesen az alapfelállásban játszik a banda: ahogy a videón is látható, John Lennon egy harmóniumnál ül (ugyanakkor ez csak egy videoklip, valójában Lennon gitárját halljuk, Harrison nem is vett részt a stúdiófelvételen).

A dal szerkezete nem bonyolult, annak ellenére, hogy gyakorlatilag két különböző dal összemosása (amelyek viszont jól illeszkednek egymáshoz mind zeneileg, mind szövegileg). Ha már szöveg: a versszakok optimistább kicsengésűek, bár itt is megjelenik az aggódás egy szerelem jövője miatt: "We can work it out" („Meg tudjuk oldani”), énekli McCartney a címsort kétszer is, mintha saját magát is akarná győzködni róla. Ugyanakkor ott vannak ilyen sorok is, mint "Do I have to keep on talking till I can't go on?" („Addig kell beszélnem, amikor majd már nem tudok mit kezdeni?”) vagy "There's a chance that we might fall apart before too long" („Megvan az esélye annak, hogy túl hamar elszakadunk egymástól”). De ugyanakkor az utolsó versszakban megjelenik az "Only time will tell if I am right or I am wrong" („Csak az idő mondja meg majd, hogy igazam van-e vagy sem”), mintegy önmegnyugtatásként: majd kialakul minden idővel (vagy nem). Lennon sorait (amelyeket McCartneyval közösen énekelnek) viszont teljesen az elmúlástól való félelem hatja át: "Life is very short, and there's no time / For fussing and fighting, my friend" („Barátom, az élet rövid, és nincs idő arra, / Hogy vacakoljunk és egymással harcoljunk”). Egy alig több mint két perces dalról ennyi kicsit soknak is tűnik, de még bőven lehetne írni róla. Én viszont nem szaporítom a szót tovább; jó hallgatózást! :-)

Megjelenés éve: 1966.

Szerző: Ronnie Lane, Steve Marriott

Nagylemez: From the Beginning

A Small Facesnek eddig két dalát mutattam itt be, de most következzen az egyik, ha nem a legismertebb számuk.

A korai, 1965-1966-ban megjelent sikertelen kislemezek és a kisebb sikert arató „Hey Girl” után az „All or Nothing” hozta meg számukra az áttörést. Angliában az első és egyetlen listavezető daluk lett, ezt még az „Itchycoo Park” vagy a „Lazy Sunday” sem tudta megismételni.

Itt még híre sincs annak a kísérletezésnek, ami később jellemezte zenéjüket, egyszerű, enyhén bluesos, lassú, mégis lendületes rockszámmal állunk szemben. Szövege azt az érzést szólaltatja meg, amikor egy lány szerelméről úgy érzed, hogy ha megszerzed, azzal mindent megnyersz, ha nem, azzal mindent elveszítesz. "I thought you'd listen to my reason, / But now I see you don't hear a thing." („Azt hittem, hallgatni fogsz az érveimre, / De most már látom, nem hallod meg egy szavamat sem.”) – énekli Marriott. Mintha a szerelem észérvekre épülne… A dal közepe táján egy szöveg nélküli rész hallható ("Ba-ba-ba-ba-ba…"), kicsit feloldva ezzel a komolytalankodással a szövegben elmondottak súlyát. Ezután viszont a húrok közé csapnak, és következik a dal csúcspontja: "I ain't telling no lie, girl, / So don't you sit there and cry, girl!" („Nem hazugságot mondok neked, / Hát ne ülj és sírj ott, kislány!”), majd a refrént háromszor megismételve (ebből a másodiknál kicsit lecsendesedik a zene) véget ér a dal. Marriott énekhangja szinte a suttogástól az üvöltésig váltakozik ebben a három percben, amit a többiek is követnek a hangszereikkel. Mindent összevetve: jól összerakott nóta ez, az elejétől a végéig, nem véletlenül lett akkora sikere. :-)

Megjelenés éve: 1979.

Szerző: John Paul Jones, Jimmy Page, Robert Plant

Nagylemez: In Through the Out Door

A Led Zeppelin első lemezének első száma után következzen az utolsó lemezük utolsó száma. Jobban nem is különbözhetne a kettő, igaz, sok újat nem mutat jelen bejegyzés tárgya sem, a lassú blues mindig is jelen volt a lemezeiken, elég csak az első nagylemezen lévő három feldolgozásra („Dazed and Confused”, „I Can't Quit You Baby”, „You Shook Me”), vagy a későbbi „Since I've Been Loving You”-ra vagy a „Tea for One”-ra gondolnunk. Itt azonban egyrészt a blues műfajától kissé idegen szintetizátor is megszólal, és a szöveg hangulata teljesen más az említettekhez képest (ez utóbbit pedig a zene is jól alátámasztja).

Amikor a dal kezdődik, a szöveget két szóval lehetne jellemezni: rózsaszín köd. :-) Mit is énekel a kis hölgyről? (ez is szó szerinti idézet – "little lady" – a dalból) "She's the apple of my eye" („Ő a szemem fénye”), "She can never do wrong" („Soha nem tud rosszat tenni”), "I got to be her fool" („Kell, hogy a bolondja legyek”), de megjelenik egy sor, ami felfordítja ezt az egészet: "If she would come back" („Ha visszajönne hozzám”), vagyis nem is olyan boldog itt minden. Ezt Jimmy Page gitárszólója követi, amelyet leginkább a „szívszaggató” jelzővel lehetne illetni. Csendesebb, nyugodtabb rész következik ezután, amely a dal végéhez közeledve egyre inkább erősödik. "I don't have to go by plane, / I haven't got to go by car, / I don't care just where my darling is, / People I just don't care how far." („Nem kell repülővel mennem, / Nem kell kocsival mennem, / Nem érdekel, hol van az én kedvesem, / Emberek, nem érdekel, mennyire messze.”) – énekli Robert Plant, és csak ezután tűnik fel a címadó sor. Mindent megtennél a kedvesedért, ha kell, kúszva is eljutnál hozzá, hogy láthasd. Ismerős érzés, ugye? :-)

Megjelenés éve: 1965.

Szerző: Mick Jagger, Keith Richards, Andrew Loog Oldham

Nagylemez: -

A blog hasábjain már szerepelt Stones valószínűleg ritkán került ilyen messze a blues és a rock műfajától. Ezt a dalt eredetileg Marianne Faithfullnak, Mick Jagger barátnőjének írták, ő egy kicsit más hangzású felvételt készített belőle még 1964-ben.

A Rolling Stones által a következő évben megjelentetett felvételen a Beatles „Yesterday” című dalának hatása érződik, ami a hangszerelést illeti. Keith Richards tizenkét húros akusztikus gitáron kíséri Mick Jagger énekét, majd a második versszaktól (akárcsak a „Yesterday”-nél) vonósok lépnek be. A dal szerkezete azonban jóval egyszerűbb Paul McCartney szerzeményénél: négy versszak követi egymást, ebből a harmadikban nincs szöveg. Az „As Tears Go By” csak Amerikában jelent meg kislemezként és nagylemezen is, máshol a „19th Nervous Breakdown” hátoldalára szorult. A szöveg a fiatalság elmúlásáról beszél, arról, hogy pénzzel nem lehet megvenni mindent, így megfiatalodni sem lehet belőle ("My riches can't buy everything"). De lehet egy esős estére is gondolni, amikor össze vagy törve, és nem tudod, merre tovább. Nem is rossz, ha arra gondolunk, hogy menedzserük Andrew Oldham zárta össze Mick Jaggert és Keith Richardst a konyhába, és addig nem engedte ki őket, amíg össze nem hoztak egy dalt. :-)

Megjelenés éve: 1963.

Szerző: Ralph Ellis, Norman Kuhlke

Nagylemez: -

Az 1962-ben alakult, liverpooli Swinging Blue Jeans a korai angol beatzene egyik jelentős képviselője; főleg rock and roll-feldolgozásokkal törtek be a slágerlistákra. Chan Romero 1959-es számából, a „Hippy Hippy Shake”-ből készült feldolgozásuk a legismertebb. Tagjai (1963-as felállás szerint): Ray Ennis (gitár, ének), Les Braid (basszusgitár), Norman Kuhlke (dob) és Ralph Ellis (gitár). A banda gyökerei még 1957-ig nyúlnak vissza, amikor Ray Ennis megalapította hattagú, The Bluegenes nevű együttesét. Több más angol zenekarhoz hasonlóan ők is játszottak Németországban, ám dzsesszes hatású zenéjüket nem kedvelte a klubok közönsége, így kénytelenek voltak stílust váltani. 1962-ben változtatták meg a nevüket The Swinging Blue Jeansre, új műfajuk pedig a rock and roll lett. Következő évben jelent meg első kislemezük, az „It's Too Late Now”, hátoldalán a mai bejegyzés főszereplőjével, amely Ellis és Kuhlke szerzeménye.

Nos, az eddigiekhez képest talán „limonádénak”, „rágógumi-zenének” tűnik ez az alig két perces dalocska, de valahogy minden benne van, ami a beatkorszak korai szakaszát jellemzi: két, egymást szorosan követő énekszólam, egyszerű (ám a dallamtól eltérően nem annyira vidám) szöveg, egyszerű gitárszóló (közben a cím ismételgetése; ilyet is hallhatunk sok korabeli beatszámban). A szöveg nem lép túl a „szeret, nem szeret” bonyolultságán, de talán ez nem is elvárás egy ilyen számmal szemben. Talán az egyetlen kiemelendő sorpár: "There you are, / Near to me, and yet so far" („Ott vagy te, / Közel hozzám, és mégis annyira messze”); mennyire fájdalmas is tud lenni, ha valaki ott van a közeledben, de lelkileg, érzelmileg nem is lehetne távolabb tőled, hiába szeretnéd az ellenkezőjét elérni.