Állandóan emlegetem ezt a lemezt, ha a Small Facesről írok, de most végre következzen róla egy jóféle nóta. :-) Külön érdekesség, hogy itt a basszusgitáros Ronnie Lane-é a vezérszólam, Steve Marriott csak a refrénben „segít be”. Az Ogden's Nut Gone Flake pszichedelikus, itt-ott – „Afterglow (Of Your Love)” – kicsit soulos, a lemez második oldalán pedig „középkoroskodó”, kísérletező hangzásához képest a „Song of a Baker”, az én fülemnek úgy tűnik, Jimi Hendrixre hajaz. Különösen igaz ez Steve Marriottnak a dal közepe táján hallható gitárszólójára és a hozzá tartozó zenei kíséretre (konkrétan Lane basszusfutama hasonlít a „Hey Joe” vége felé hallhatóhoz). Érdemes figyelni Kenney Jones dobolására is, tényleg nem semmi. :-)
A szöveg értelméről mindent elmond a cím (Egy pék dala). De hogy mi lehet ez, a lemez „középkori” hangulatát akarja megelőlegezni, vagy valami leegyszerűsített, középkorba átültetett „Working Class Hero” (hoppá, az meg két évvel később jelent meg :-) ) akar lenni? Nem tudom, de olyan dal ez, amely akkor is tetszene, ha pocsék szöveget írtak volna hozzá. Jó hallgatózást! :-)
Sok előadóra mondták a hatvanas években, hogy itt a Beatles legnagyobb vetélytársa, de (talán a Rolling Stones-on és a Beach Boyson kívül) senkinek sem sikerült „befogni” őket sem a hazájukban, sem a tengerentúlon. Voltak azonban sokan, akik tényleg nem álltak messze ettől, és hosszan tartó zenei pályát futottak be. Ilyen volt a Ray Davies gitáros-énekes-zeneszerző által vezetett Kinks is, melyet Ray öccsével, Dave-vel (gitár), illetve Pete Quaife-fel (basszusgitár) és Mick Avoryval (dob) alapított 1963-ban. Első kislemezük 1964-ben jelent meg, ez Little Richard „Long Tall Sally” című számának feldolgozása volt, mellyel a 42. helyig jutottak az angol slágerlistán, de ennek a rock and roll-alapműnek pont abban az évben több más feldolgozása is született (például a Beatles által is, amit sajnos nem találok a videómegosztókon). A kislemez hátoldalán Davies saját szerzeménye, az „I Took My Baby Home” hallható. Ezt már egy saját dal, a „You Still Want Me” követte, ami viszont teljes bukás lett, fel sem került a slágerlistákra. A kiadójuk (Pye Records) a szerződésük felmondásával fenyegetőzött, ha a harmadik kislemezük is sikertelen lesz. Nem így történt: az előzőeknél keményebbre cserélték az addigi lágy, erősen a Beatlesre hajazó hangzást, és a „You Really Got Me” meghozta a banda számára az áttörést, majd egy nagyon hasonló hangzású dal, az „All Day and All of the Night” követte, hasonló sikerrel. Ezután kissé visszább vettek a keménységből, de az idősebbik Davies folyamatosan „szállította” a sikeresebbnél sikeresebb dalokat: „Tired of Waiting for You”, „Set Me Free”, „Till the End of the Day”… 1966-ban aztán ismét stílusváltás következett: egyre inkább előtérbe kerültek a Ray-t gyermekkorában ért zenei hatások, elsősorban a viktoriánus kori Anglia zenéje, amelyet szülei által ismert meg. A „Sunny Afternoon” a legkiemelkedőbb példa erre, de a korábbi „Dedicated Follower of Fashion”, a „Dandy” (melyből a Herman's Hermits csinált slágert), a komor, társadalmi problémákat feszegető „Dead End Street” vagy az ismét hatalmas sikert hozó „Waterloo Sunset” is ékes példái ennek. Legnagyobb sikereik a hetvenes évek elejéig tartottak, utolsó nagy dobásaik a „Lola” és az „Apeman” volt, a következő viszonylag nagy sikert arató dalra („Come Dancing”) 13 évet kellett várni, utána viszont sűrű csend következett, majd a Kinks 1996-ban, harminchárom év után feloszlott. Állandó tagjai csak a Davies testvérek voltak (igaz, Mick Avory is kitartott velük 1984-ig), Pete Quaife 1969-es kilépése után sorozatos tagcserék következtek.
Miután ilyen sok szó esett az előadóról, legyen most pár sor magáról a dalról is. A „See My Friends” érdekes színfolt a Kinks pályafutásában, ugyanis (bármilyen „egzotikus” hangszer nélkül) indiai hatások fedezhetők fel a dallamvilágában. A versszakban legalábbis mindenképpen, a középrész ("She is gone, and now there's no one else to take her place, / She is gone, and now there's no one else to love") azonban hamisítatlanul Kinks-hangzású. A pszichedelikus rock és pop egyik legkorábbi példája, mely a műfaj indiai gyökereit hangsúlyozza (akárcsak a Beatles „Norwegian Wood”-ja vagy a Yardbirds „Heart Full of Soul” című dala). A dal ötlete a Kinks ázsiai turnéjáról származik, amikor Davies Bombayben meghallotta a reggel munkába menő halászok éneklését. Szövege azonban jóval régebben gyökerezik: Ray nővérének 1957-ben bekövetkezett halálára utal.
A hatvanas évek Ausztráliájának talán legismertebb előadójával folytatom ma. Ahogy annak idején már utaltam rá, az Easybeats gitárosa, George Young egyengette a későbbi AC/DC pályafutását is. De ne szaladjunk ennyire előre: a banda 1964-ben alakult Sydneyben, az akkor még csak tizenhat éves Stevie Wright énekessel, Harry Vanda és George Young gitárosokkal, Dick Diamonde basszusgitárossal és Gordon Fleet dobossal. Első kislemezüket („For My Woman”) a következő év elején jelentették meg, ezt kisebb-nagyobb hazai sikerek követték, majd 1966-ban a „Friday on My Mind” és az azonos című nagylemez hozta meg számukra az áttörést; ez lett a zenekar egyetlen igazi nemzetközi sikere (később a „Hello How Are You” és a „St. Louis” is felkerült az angol, illetve az amerikai slágerlistákra, de ezek a „Friday on My Mind” sikerét már nem tudták megismételni).
A „She's So Fine” a második kislemezükként jelent meg 1965 májusában, és a lassú, bluesos „For My Woman”-nél nem is üthetne el jobban: igazi pörgős beat/rock and roll számot hallhatunk, az elején egy olyan ordítással, amiről nekem mindig az jut eszembe, amikor valaki a nagy fejszével rohangál az udvaron. :-) Harry Vanda remek gitárszólója az én fülemnek erősen George Harrison korai időszakát idézi (azért megy a hülyeség is közben: „one, two, three, six – sorry, Harry…” :-) ). Szövege első hallásra semmi bonyolult dolgot nem közöl: alighanem lelépett a kedves ("I woke up bright and early this morning, / My little girl was not in sight."). De akkor a refrén végén mit jelent az "I wish she was mine!" („Bárcsak enyém lenne!”) félmondat? Talán a tiéd se volt soha? Mindenesetre a szerelmed teljes egészében az övé ("'Cause all my love she's got"), ha veled van, ha nem.
A XXI. század legelejéről most visszatérünk a hatvanas évekbe, méghozzá egyenesen Kaliforniába. A Love 1965-ben alakult Arthur Lee énekes-zeneszerző vezetésével, aki már korábban is írt dalokat más előadóknak. Ezt a zenekart is a folyamatos tagcserék jellemezték, egy tag sem volt, aki folyamatosan, a banda teljes pályafutása alatt itt zenélt volna (még maga Lee sem). Több feloszlás és újraalakulás után a Love 2009. óta újra játszik.
A Da Capo a második nagylemezük, itt a felállás a következő: Arthur Lee (ének, szájharmonika, gitár, dobok, ütőhangszerek), Bryan MacLean (gitár), Johnny Echols (gitár), Ken Forssi (basszusgitár), Alban Pfisterer (billentyűs hangszerek), Michael Stuart (dobok, ütőhangszerek) és Tjay Cantrelli (szaxofon, fuvola, ütőhangszerek). A „She Comes in Colors” az egyik legismertebb számuk, bár a slágerlistákra nem jutott fel. Vitathatatlanul a pszichedelikus pop műfajának egyik mesterművét hallhatjuk; van itt minden: fuvola, csembaló… Ha már itt tartunk, a szöveg nélküli refrén valahonnan a kilencvenes évek legvégéről ismerős lehet (itt ilyeneket viszont név szerint inkább nem is emlegetek; találja ki mindenki :-) ) A szövegből ugyan sok értelmet nem lehet kihámozni, de ezt inkább ne is várjuk el egy ilyen számtól. A címe mindenesetre hatással volt a Rolling Stonesra is, akiknek az 1967-es „She's a Rainbow” című dalában jelenik meg ez a szövegrészlet. Jó hallgatózást! :-)
Ismét az ezredfordulón túlra kalandozunk, a britpop műfajának egyik késői, jeles képviselőjétől hallgatunk meg egy dalt. Későit írtam, de a Francis Healy nevével fémjelzett skót Travis története egészen 1990-re, tehát évekkel a műfaj megjelenése előtti időkre nyúlik vissza. 1990-től 1993-ig Glass Onion néven zenéltek (ez, mint több más britpop-zenekar esetében, megint csak a műfaj eredetét volt hivatott megerősíteni; az Oasis is The Rain néven futott a kezdetekben). Első kislemezük megjelenésére („All I Want to Do Is Rock”) azonban egészen 1996-ig kellett várniuk, a következő évben pedig megjelent első nagylemezük is, Good Feeling címmel. Az igazi áttörést azonban a második, 1999-es The Man Who című nagylemez, illetve a rajta található „Why Does It Always Rain on Me?” hozta el. Felállásuk 1994. óta állandó: Francis Healy (gitár, ének), Dougie Payne (basszusgitár), Andy Dunlop (gitár, bendzsó) és Neil Primrose (dobok, ütőhangszerek).
A „Sing” a banda harmadik, The Invisible Band című lemezén jelent meg 2001-ben. A dalban jól hallható az előbb említett bendzsó, amelyen természetesen Andy Dunlop játszik. Egy kissé bizarr, de tipikusan angolosra sikerült videoklip is készült hozzá, melynek ugyan sok köze nincs a szöveghez, bennem viszont az egész német VIVA TV-ből ez maradt meg a leginkább. :-) Habár negatív töltetű sorokkal indul ("Baby, you've been going so crazy, / Lately nothing seems to be going right." – „Kedvesem, annyira úrrá lett rajtad az őrület, / Úgy tűnik, mostanában semmi sem megy jól.”), mondanivalója nagyon is pozitív, bátorító: egy kapcsolatban hagyd el a gátlásaidat, a bizonytalanságot, és mutasd azt a párod felé, aki vagy!
A múltkori ELO-s bejegyzés után tizenegy évet ugrunk előre, a feloszlásuk előtti utolsó nagylemezükhöz, és bizony ezt a dalt nem más, mint a banda feloszlásának rémképe ihlette (hallottunk már ilyet, igaz? :-) ). A szövegben látszólag egy kapcsolat válsága jelenik meg (több síkon értelmezhető szövegek, ugye…). Több helyen is megjelenik a "We got to talk it over" („Át kell beszélnünk az egészet”) sor, némi reményt adva a jövőnek, de a szöveg többi részéből úgy tűnik, visszavonhatatlanul megromlott az egész. Zeneileg talán a legfeltűnőbb Jeff Lynne gitárjátéka, amely a versszakok páratlan sorai végén, illetve a refrének előtt hallható, nekem ez volt a legemlékezetesebb belőle; először csak egy egyszerű, négy hangból (d-c-h-a) álló dallamocskát hallhatunk, majd a dal vége felé egyre díszesebbé válik ez a kis „közjáték”.
Különösebb kommentár nélkül következzen ma egy kis blues a Stonestól, amely a múltkorival ellentétben saját szerzeményük. Angliában csak a hatalmas sikert arató „(I Can't Get No) Satisfaction” kislemez hátoldalán jelent meg, de az Egyesült Államokban az Out of Our Heads nagylemez ottani kiadására is felkerült. Egyébként igazi jó blues, amit éjszaka a legjobb hallgatni, egyedül. :-)
Ami azt illeti, a szöveg sem áll ettől túl messze: egy éjszakai, nők után való kajtatásról beszél (miközben otthon is várnak, szép :-) ), a vadászhoz (pók) és a vadhoz (légy) hasonlítva a két felet. A dal vége felé pedig felmerülhet bennünk a kérdés: ki is a pók, és ki is a légy?
A hatvanas évek Angliája után most irány a hetvenes évek Amerikája! :-) A szeptemberről általában nem a szórakozás, bulizás az első, ami eszünkbe jut, viszont ez a csapat lassan harminc éve írt nekünk egy jó kis dalt róla. :-) Az együttest 1971-ben alapította Maurice White, és „jófajta” soulegyütteshez méltóan elég sok tagot számlál és számlált (jelenleg tízet). Alapító tagjai közül ma már azonban csak Verdine White basszusgitáros zenél a bandában (igaz, a régi tagok közül 1972. óta itt van még Philip Bailey énekes és Ralph Johnson dobos is), az együttes „atyja” Maurice White pedig sajnos ez év februárjában elhunyt. Az évek során olyan slágereket adtak ki, mint a „Fantasy”, a „Boogie Wonderland” vagy a „Let's Groove”, de Philip Bailey hangját hallhatjuk például a Phil Collinsszal közös, 1984-ben megjelent „Easy Lover” című dalban is. De mind közül akkor is a legnagyobb a „September”. :-)
Térjünk vissza a hatvanas évekbe, mivel már majdnem két hete nem szerepelt abból az időszakból semmi a blogon. :-) Az 1962-ben alakult angol Zombies bizony az évtized egyik nagy slágergyárosa volt, mára azonban sajnos a jelen bejegyzés témáján kívül csak egy számuk, a „She's Not There” maradt meg igazán a köztudatban nálunk (utóbbi is inkább a Santana együttes feldolgozása miatt). A zenekar „agya” Rod Argent billentyűs volt, aki az ismertté vált dalaik nagy részét szerezte. Első korszakukban, amely 1962-től 1968-ig tartott, mindössze egy tagcsere történt, még 1962-ben, ekkor érkezett az együttesbe Chris White basszusgitáros, aki aztán a második ember lett a bandában, több dal is fűződik a nevéhez. Klasszikus felállásuk a következő: Colin Blunstone (ének), Paul Atkinson (gitár, ének), Rod Argent (billentyűs hangszerek, ének), Chris White (basszusgitár, ének) és Hugh Grundy (dob).
Az 1968-ban megjelent Odessey and Oracle nagylemez remekül ötvözi a hatvanas évek végére jellemző pszichedelikus hangzást a Beach Boys és a Turtles által is képviselt könnyedebb műfajjal. A „Time of the Season” meglepő módon „otthon” fel sem került a slágerlistákra (ez az egyik oka volt egyébként annak, hogy a banda még ebben az évben feloszlott), azonban Kanadában és az Egyesült Államokban is a csúcsra tört. A dal bevezetője, a basszusgitár-szólam kicsit emlékeztet Ben E. King 1961-es slágerére, a „Stand by Me”-re. Az egyik legnagyobb „hippi-himnuszként” tartják számon a „szeretet/szerelem évszakának” témája miatt. A dal vége felé Argent orgonaszólóját halljuk. Minden megvan benne, ami egy kiváló hatvanas évek végi nótához kell. :-) 2009-ben egyébként ezt a dalt is utolérte a feldolgozás (pontosabban egy másvalamibe való beledolgozás) szele, de talán pár év múlva erre a szörnyűségre már nem is emlékszünk, a Zombies zenéjét pedig még mindig szívesen hallgatjuk majd. :-)
Szerző: Charlie Burchill, Derek Forbes, Jim Kerr, Mick MacNeil
Nagylemez:New Gold Dream (81-82-83-84)
Néhány nap kihagyás után ma egy skót együttes kerül sorra itt. A Simple MInds 1977-ben alakult Glasgowban, a rövid életű Johnny & the Self-Abusers nevű punkzenekarból. Sok más együtteshez hasonlóan folyamatos tagcserék jellemezték, mára csak két alapító tag maradt, Jim Kerr énekes és Charlie Burchill gitáros-billentyűs. Az 1982-es New Gold Dream (81-82-83-84) már az ötödik nagylemezük volt, címe úgy hangzik, mintha valami válogatáslemez lenne, holott szó sincs erről. Itt a felállás a következő volt: Jim Kerr (ének), Charlie Burchill (gitár), Mick MacNeil (billentyűs hangszerek), Derek Forbes (basszusgitár). Több vendégzenész is közreműködik a lemezen, például Herbie Hancock a „Hunter and the Hunted” című számban. A „Someone, Somewhere in Summertime” című dalban Mel Gaynor dobol.
Magában a zenében (számomra legalábbis) néhány korábbipéldához hasonlóan a nyár végi hangulat, visszaemlékezés érződik. Ugyanakkor a szövegből kicsit mást lehet kiolvasni: vakon bízni a jövőben, optimistán tekinteni előre. Itt jegyzem meg, hogy 2004-ben egy számomra zenének nem nevezhető valamibe dolgozták bele a dalban végig hallható gitárdallamot, és én is ennek utánajárva ismertem meg ezt a számot. Megérte. :-)