Megjelenés éve: 1963.

Szerző: John Lennon, Paul McCartney

Nagylemez: -

Hosszú idő után ismét egy Beatles, a nagy sikereik első évéből. A „This Boy” az „I Want to Hold Your Hand” kislemez hátoldalán jelent meg 1963 novemberében, és az első olyan számuk volt, amelynek hatnyolcados vagy háromnegyedes (itt az előbbi) ritmusa van. A kislemez a Please Please Me és a With the Beatles nagylemezek közötti időszakban jelent meg, szép példája a Beatles korai háromszólamú, kórusokat idéző énekhangzásának. Addigi, szinte kivétel nélkül vidám és/vagy optimista szerzeményeikhez képest (egyetlen kivétel a Please Please Me-n megjelent „Misery”) elkeseredettség jelenik meg a szövegében, az pedig, ahogy John Lennon énekli a középrészt, mely egyúttal összefoglalja az egész dal tartalmát, szinte szó szerint fájdalmat kelt az emberben; nem azért, mert annyira rossz, hanem mert annyira meggyőző: kezdeti éveikben Lennon általában megdupláztatta az énekhangját a stúdióban – azaz még egyszer felénekelte a szólamát, – mégpedig azért, mert az egy sávban felvett énekét túl intenzívnek, túl kifejezőnek találta; itt egyetlen éneksávban énekel szólót. "This boy would be happy just to love you, / But oh, my! / That boy won't be happy till he's seen you cry." („Ez a fiú boldog lenne, hogy szerethet téged, / De jaj! / Az a fiú nem lesz boldog, amíg nem lát téged sírni.”). Egyszerű, de hatásos szöveg arról, hogy úgy érzed, szíved hölgye talán nem a megfelelő párt választotta magának – helyetted.

Megjelenés éve: 1967.

Szerző: Ronnie Lane, Steve Marriott

Nagylemez: -

Ismét egy remekmű következik a Small Facestől. Steve Marriott eredetileg P. P. Arnold (Patricia Arnold) amerikai soulénekesnőnek szánta a dalt, de végül inkább az „If You Think You're Groovy” című dalt adta neki (ahol szintén a Small Faces kíséri), a „Tin Soldier”-t pedig saját maguk rögzítették, egyébként szintén P. P. Arnold közreműködésével.

Ki ne ismerné Hans Christian Andersen dán író meséjét a rendíthetetlen ólomkatonáról, mely a halhatatlan szerelemről és az önfeláldozásról szól? A szöveg innen indul: "I am a little tin soldier / That wants to jump into your fire." („Én egy kis ólomkatona vagyok, / Aki a tüzedbe akar ugrani.”); utalás a mese végére, viszont egy teljesen más szöveg bontakozik ki belőle, amelyet Marriott Jenny Rylance-nek, későbbi feleségének címzett. Ne kezelj gyerekként, hiszen (felnőtt) férfi vagyok ("I don't understand, / All I need is treat me like a man, / 'Cause I ain't no child, / Take me like I am.") – szól a versszak második fele, majd a refrén, ahol főhősünk teljesen alárendeli magát szerelmének ("I've got to know that I belong to you, / Do anything that you want to do, / Sing any song that you want me to sing to you." – „Tudnom kell, hogy hozzád tartozom, / Megteszek bármit, amit akarsz, / Elénekelek bármilyen dalt, amit szeretnél, hogy énekeljek neked.”). Itt egy átvezető rész következik, amely rögtön a második refrénbe visz; itt egymás után lépnek be a hangszerek, a háttérben pedig P. P. Arnold, Ronnie Lane és Ian McLagan vokálja. A második versszakra ismét lecsendesedik a zene és az ének is, a szavak is követik ezt: "All I need is your whispered hello" („Ahogy suttogva köszönsz, az minden, ami kell nekem”), majd a versszak második felére ismét erőteljesebbre vált mindkettő: "So now I've lost my way, / I need help to show me things to say, / Give me your love before mine fades away!" („Hát most eltévedtem, / Segítség kell nekem, megmutatni, mit mondjak, / Add nekem a szerelmedet, mielőtt az enyém elmúlik!”) – nem nehéz eltévedni, eltéveszteni valami a szerelemben, viszont a második sor mintha kicsit ellentmondana az első versszakban elhangzottaknak: ha felnőtt vagyok, miért lenne szükségem segítségre? A harmadik sorban pedig már az elmúlástól való félelem is megjelenik: a szerelem nem tarthat túl sokáig, ha egyoldalú. Újabb refrént követően jön a dal lezárása, összegezve az egész szöveg mondanivalóját (mintha nem lenne elég egyértelmű, de talán néha szükség van magyarázatra ilyenkor is :-) ). A csendes és erőteljes szakaszok váltakozása nyomatékosítja igazán a szavakat, Ian McLagan itt elektromos zongorán és orgonán is játszik, Kenney Jones pedig Keith Moont idéző dobolásával adja a ritmust az egészhez, a végén, majd az utolsó akkord lecsengése után egy rövidke dobszólóval zárja a számot. Az egyik legszebb és a legjobb daluk szerintem. :-)

Megjelenés éve: 1985.

Szerző: Mark Knopfler

Nagylemez: Brothers in Arms

A Dire Straits legsikeresebb nagylemezéről következik még egy szám a pár hónappal ezelőtti másik bejegyzés után. A „So Far Away”, amellyel a lemez kezdődik, talán nem volt a legszerencsésebb választás mindjárt az első helyre (ezzel persze eszem ágában sincs azt állítani, hogy nem jó): lassú, nyugodt, ugyanakkor szomorkás hangulatú dal. Mark Knopfler zeneszerzőként ezúttal is kitett magáért: a zene pontosan lefesti azt a hangulatot, sokat ad ahhoz, amit az önmagában egyébként viszonylag egyszerű szöveg közöl: távol a másiktól; hol lehet, mit csinálhat éppen, miközben te itt vagy egyedül; miért nincs veled? Személy szerint a kedvencem a Dire Straitstől – jó, a „Why Worry” is közel áll hozzá, de ahhoz olyan hangulat is kell; ehhez nem. :-)

Megjelenés éve: 1964.

Szerző: John Lennon, Paul McCartney

Nagylemez: -

Peter Asher és Gordon Waller duójával is találkozhattunk már itt, most egy másik, a múltkorinál vidámabb, de szintén John Lennon-Paul McCartney szerezte dallal megyünk tovább. A „Nobody I Know” a második kislemezük volt a nagy sikerű „A World Without Love” után, ezt az Everly Brotherst idéző hangzású dalt Paul McCartney már kimondottan Asheréknek írta, hogy megismételjék korábbi sikerüket. Nem sikerült, kaptunk egy kellemes, de az előzőnél kissé visszafogottabb hangszerelésű és kevesebb mondanivalójú dalocskát, amely a slágerlista tizedik helyéig tudott felkapaszkodni (a kislemez hátoldalán ismét egy saját szerzeményük, a „You Don't Have to Tell Me” kapott helyet; nem annyira rossz, de azért nem ér fel a Beatlestől kapott dalokhoz). Szövegének mondanivalóját is összefoglalja az első sor: "Nobody I know could love me more than you." („Senki, akit ismerek, nem szerethetne jobban engem, mint te.”), de néha kellenek egyszerű dolgok, egyszerű dalok is az élethez. :-)

Megjelenés éve: 2002.

Szerző: Steven Wilson

Nagylemez: In Absentia

Ma egy igazi vonatos zene következik. Az alternatív rock egy olyan műfaj, amibe nem igazán „illene” beleütnöm az orromat, de mégis újra megteszem. A Porcupine Tree már szerepelt a blogban, most viszont a lágy, álmodozó hangvételű „Pure Narcotic” után három évet ugrunk előre, a banda hetedik, egyben legjobbnak tartott nagylemezéről, az In Absentia címűről egy (egyébként nem kevésbé álmodozós hangvételű :-) ) igazi modern progresszív rockszámot hallhatunk. Van itt minden: akusztikus és elektromos gitárok tisztán és torzítva, bendzsó, szintetizátor, meg mindenféle furcsa ritmusváltások (legszembetűnőbb a dal közepe táján a hatnyolcados ritmusú, bendzsós, latinos hangzású rész, de nem kell ilyen messzire menni, mindjárt az elején kicsit átveri a fülünket a furcsa kezdés, pedig csak annyi a titka, hogy egy fél ütemmel kezdődik, Steven Wilson pedig furcsa, tizenhatodos ritmusban pengeti a gitárt). Az első egy percben más hangszert nem is hallunk, aztán belép a teljes zenekar. Később egy gitárszólót is hallhatunk, amely szintén Wilson műve. A már említett bendzsós, szöveg nélküli rész (ahol szépen egymás után lépnek be a hangszerek) után ismét visszatérünk a dal elejéhez, ami a hangszerelést illeti, megint csak egy akusztikus gitár szól, háttérben a latinos tapsolással (négynegyedes és hatnyolcados ritmus egyszerre, érdemes figyelni :-) ), majd újból a bevezető ismétlődik meg, itt viszont szinte azonnal belép a zenekar, és már a dal lezárásánál járunk, amelynek legvégén, ahogy az utolsó akkord is lecseng, a már hallott tapsolással úszik ki a zene.

Szövegének valódi értelméből én ugyan nem sokat tudok kihámozni, viszont (jómagam vasutas lévén) a zenével együtt a Budapesten, szolgálatok előtt, a szolgálati helyem melletti szálláson töltött éjszakákat juttatja eszembe. Ilyenre szoktam mondani, hogy hangulatzene, de ez a fogalom nálam nem jelent semmi rosszat. Egyszerűen zseniális. :-)

Megjelenés éve: 1992.

Szerző: Andrew Farriss

Nagylemez: Welcome to Wherever You Are

A múltkori INXS-bejegyzés után öt évet ugrunk előre az időben, és az ausztrál banda nyolcadik nagylemezéről annak legsikeresebb kislemeze (egyben az utolsó igazán nagy slágerük) következik. Korábbi sikereikhez képest a „Beautiful Girl” jóval lágyabb hangzású, mind az éneket, mind a hangszerelést tekintve. A dalt Kirk Pengilly gitárja (orgonaszerű hangzással, mint amilyet a Led Zeppelin „Good Times Bad Times” című számában már hallottunk) és Andrew Farriss zongorája vezeti be, majd a többi hangszer belépésével végig visszafogottan, a szöveg témájához illeszkedően folytatódik. Ez a szöveg egy otthonról elmenekült lányról szól, azonban a számhoz készült videoklip valami teljesen másról beszél: egy, az anorexia hatásairól szóló amerikai televíziós figyelemfelkeltő kampányhoz készült, teljesen más értelmet adva a "Stay with me" („Maradj velem”) sornak. Akármelyik vonatkozásban is nézzük, illeszkedik mind a két témához.

Megjelenés éve: 1965.

Szerző: Allen Reynolds

Nagylemez: Five O'Clock World

Megint egy olyan együttes, akikre teljesen véletlenül találtam, még vagy tíz évvel ezelőtt. :-) A Vogues 1958-ban alakult öt főiskolás diákból, akkor még Val-Aires néven, Pennsylvania államban. Ilyen néven egyetlen kislemezük jelent meg (Launie, My Love, 1960.), nevüket 1964-ben változtatták meg, ekkor négytagúra szűkült a felállás. Énekegyüttesről van szó, eredeti (1965-ös) tagjai: Chuck Blasko, Bill Burkette, Don Miller és Hugh Geyer. Az együttes 58 év után ma is működik, igaz, új hanganyag már 1973. óta nem jelent meg tőlük (csak válogatáslemezek).

A „Five O'Clock World” a legnagyobb sikerük, de pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az egyetlen. Hangszerelése jellemző a hatvanas évek elejének amerikai popzenéjére: nagyzenekar kíséri az énekeseket, kiegészítve egy akusztikus gitárral, mely a bevezetőben hallható dallamot játssza folyamatosan a versszakok alatt. Az ének három, teljesen különálló szólamból áll a versszakokban, a refrénben viszont együtt éneklik a szöveget. Ez a szöveg egy munkás mindennapjait beszéli el, pontosabban azt, hogy minden reggel beállsz ugyanabba a mókuskerékbe ("Up every morning just to keep a job, / I've got to fight my way through the hustling mob. / Sounds of the city pounding in my brain, / While another day goes down the drain."), de amikor délután öt órakor megszólal a munkaidő végét jelző síp, attól kezdve senki nem osztja be az idődet ("But it's a five o'clock world when the whistle blows, / No one owns a piece of my time"). A második versszakban megjelenik az "I live for the end of the day." („A nap végének élek.”) sor, amely a (főleg napjainkban) annyira jellemző egyik napról a másikra éldegélésre is utalhatna, de hogy mennyire másról van szó, az a második refrénből ("And there's a long-haired girl who waits, I know" – „És van egy hosszú hajú lány, aki vár, tudom”) derül ki. Az utolsó, harmadik versszak/refrén párosa aztán összefoglalja az egészet: ő ad az életnek értelmet ebben az egyhangúságban ("In my five o'clock world, she waits for me, / Nothing else matters at all, / 'Cause every time my baby smiles at me, / I know that's it's all worthwhile, yeah" – „Az én öt órai világomban ő vár rám, / Semmi más nem számít egyáltalán, / Mert valahányszor a kedvesem rám mosolyog, / Tudom, hogy van értelme ennek az egésznek.”). Mit is lehetne mondani erre? Szép. :-)

Megjelenés éve: 1969.

Szerző: John Bonham, John Paul Jones, Jimmy Page

Nagylemez: Led Zeppelin

Múltkor már hallgattuk ezt a kislemezt. Most fordítsuk meg, és hallgassuk meg a másik oldalát is! :-) A furcsa ritmusú, viszonylag lassú, kicsit humoros szövegű „Good Times Bad Times” után egy igazi keményrock-alapművet hallhatunk; egyik érdekessége, hogy azon kevés számuk közé tartozik, ahol Jimmy Page is énekel (igaz, csak a háttérben). A szöveg témája viszont nem üt el annyira a kislemez másik daláétól: valakit szeretsz, de vagy ő nem akarja ezt viszonozni ("Won't let me hold you…"), vagy te magad vagy az akadály ebben, mert nem is mersz szólni hozzá (erre utal a cím). Robert Plant szinte sikító hangon énekli végig az egész dalt, mintha tényleg az őrületbe kergetné ez az egész ("I'm having a nervous breakdown, drive me insane"). Bizony, van ez így. :-)

Megjelenés éve: 1968.

Szerző: Tom Evans

Nagylemez: Maybe Tomorrow

A múltkori Badfinger-szám után íme az „elődzenekar” (a felállás ugyanaz maradt, csak a nevüket változtatták meg, igaz, a Badfingerben hamarosan Joey Molland váltotta Ron Griffithst) első és legismertebb kislemeze (az egyetlen másik, a „Dear Angie” meg sem közelítette sikerében). Később felkerült az első Badfinger néven megjelentetett nagylemezükre, a Magic Christian Music címűre is.

A „Maybe Tomorrow” egy sírdogálós, szomorkás, vonószenekarral gazdagított dalocska. Tom Evans szerzeménye, ő is énekli a vezérszólamot (Evans egyébként 1983-ban, Pete Hamhez hasonlóan, önkezével vetett véget életének, szintén az – időközben újjáalakult – zenekar körüli bonyodalmak miatt). Szövege is igazodik a hangulatához: elvesztettél valakit, mások persze nem törődnek vele ("See the people go their way,  / Care not of me and love I've lost today."), talán jobb is; egy álomban, egy álomért élsz ("And so I'm living for a dream, / Each lonely day spent looking for the sunshine"), az ismerőseidnek közben azt mutatod, hogy jól érzed magad, boldog vagy, közben saját magadat is ezzel hitegeted ("I make believe that I don't care; / I tell my friends I love my life, I'm happy"). Ugyanakkor, ahogy a refrénből már sejteni lehet ("I'll never know until I looked into her eyes/seen her once or twice" – „Nem fogom tudni soha, amíg a szemébe nem nézek/amíg nem látom őt egyszer vagy kétszer”), egy ismeretlentől, egy új találkozástól várod az új szerelmet ("Wherever, whoever you may be"), hogy elfelejthesd az előzőt. Hát sok szerencsét… :-)

Megjelenés éve: 1964.

Szerző: Rod Argent

Nagylemez: Begin Here

A múltkor már említettem, hát következzen a Zombies első kislemeze (első otthon megjelent nagylemezükről), egyben a másik óriási slágerük, négy évvel korábbról. Az 1965-ben, nyolc hónappal a kislemez után kiadott Begin Here nagylemez tele van blues-, soul- és dzsesszklasszikusok feldolgozásaival („Summertime”, „You Really Got a Hold on Me”, utóbbi a Beatles verziójára hajazó előadásban, Sam Cooke „Bring It On Home to Me” című dalával összefűzve, „Sticks and Stones” és a lemezt záró „I Got My Mojo Working”), de már több a saját szerzemény (nyolc saját szám és hat feldolgozás, pont úgy, mint a Beatles Please Please Me című lemezén :-) ), igaz, ezek közül csak a „She's Not There” lett igazán népszerű, egyedül ez jelent meg kislemezként; a két későbbi, de a nagylemezt megelőzően megjelent kislemez közül sem a „Leave Me Be”, sem a „Tell Her No” nem került fel a nagylemezre; ezek közül csak az egyébként korábban megjelent amerikai kiadáson (The Zombies) kapott helyet az utóbbi.

A dal Chris White basszusgitárjával indít, majd egy kissé szokatlan ritmussal lép be Hugh Grundy, ez viszont a versszakok második felére és a refrénre „kiegyenesedik”. Közben természetesen Rod Argent zongorajátékát hallhatjuk, minden sor végére beilleszt egy kis díszítést, majd a szám második felében egy jellegzetes szólót játszik (a későbbi „Time of the Season”-ben hallható is mennyire hasonlít erre!). Szövegét John Lee Hooker „No One Told Me” című száma ihlette, az első sor ezzel kezdődik. Itt valaki nagyon rosszul választott párt magának, de erről, hiába tudták előre, nem szóltak neki a többiek ("No one told me about her, / Though they all knew"). A refrénben még el is mondja, hogy nézett ki, milyen kedvesen viselkedett, milyen volt a haja színe, a szeme ragyogása, a hangja – de ezek már eltűntek, nincs többé jelentőségük, lehullott az álarc. Kicsit nyugtalanító téma, de a zene bőven kárpótolja a hallgatót (főleg ha olyan „szerencsés”, hogy a szöveget nem is érti). Nem véletlen, hogy 1977-ben (a Moonflower című dupla lemezükön) a Santana is feldolgozta, és – számos későbbivel ellentétben – ezt nem sikerült elrontaniuk, nekik is az egyik legnagyobb slágerük lett.