Megjelenés éve: 1966.

Szerző: Rick Brown, Tony Hill

Nagylemez: -

Megint „kimaradt” egy hét, de a múltkorihoz hasonló hangulatban folytatom az írogatást. Pszichedelia, álmodozás van itt is minden mennyiségben, a zenekar pedig szintén amerikai és szintén Kaliforniából jöttek. A Misunderstood nevű együttes 1963-ban alakult The Blue Notes néven, 1965-ben nevet változtattak, majd 1966-ban Londonba tették át székhelyüket, itt jelent meg első kislemezük, az „I Can Take You to the Sun” is, hátoldalán Bo Diddley „Who Do You Love?” című dalának feldolgozásával, amely szövegén kívül nem sokban emlékeztet az eredetire. A zenekar alapító tagjai: Rick Brown (ének), Steve Whiting (basszusgitár), Rick Moe (dobok), Greg Treadway (gitár) és George Phelps (gitár). Londonba való költözésük után csatlakozott hozzájuk az angol Tony Hill és Glenn Ross Campbell, akik Treadwayt és Phelps-t váltották; Tony Hill egyúttal (Rick Brownnal együtt) a banda fő dalszerzőjévé vált. Az említett egyetlen kislemez után 1967-ben feloszlottak, majd 1969-ben ismét összeállt a csapat, de teljesen más felállással, csak Campbell maradt a régi formációból. Ebben az évben három kislemezük is megjelent: a „Children of the Sun”, a „You're Tuff Enough” és a „Never Had a Girl (Like You Before)”, de sikert ezekkel sem arattak, így a banda ismét feloszlott, ezúttal végleg.

Rick Brown és Tony Hill jegyzi a legismertebb számukat is, amelyről a mai bejegyzés szól. Ennyi mindent keveseknek sikerült alig több mint három és fél percbe besűríteni, és emiatt bizony (nekem) kicsit hosszabbnak is tűnik a dal, mint amilyen valójában. Ez viszont nem jelenti azt, hogy unalmas lenne, sőt! :-) A szám három részre bontható: az egyik a kezdettől a meglehetősen furcsa hangzású gitárszóló (úgy hallom, hangerő-hangszín pedált használtak, amely akkoriban nagy népszerűségnek örvendett, többek között a Beatles is kísérletezett vele 1965-1966-ban) végéig tart, majd egy hangnemváltás után az elektromos gitárok helyébe akusztikus hangszerek lépnek, és a dobok is visszafogottabban szólnak, csak néhány finom cintányér-ütést hallunk, semmi többet. Ezután egy akusztikus gitáron játszott, egyre gyorsuló szólóval ér véget a dal. Valahogy sikerült megtalálniuk a tökéletes összhangot a zene és a szöveg között: az álmodozó hangulatú szöveghez (amely engem kicsit a Boston „More Than a Feeling” című dalát juttatja eszembe itt-ott) hozzá tökéletesen illő, szintén álmodozó hangulatú dallam és hangszerelés társul. Hogy miről is szólhat ez a szöveg? Mint a legtöbb pszichedelikus szerzeménynél, itt sem lehetünk biztosak benne, hogy „mire gondolt a költő”, mindenesetre az első két versszak szövege kissé zagyva. Ahogy viszont véget ér a gitárszóló, és a zene is „letisztul” egy kicsit, egyértelműbbé, egyenesen kijózanítóvá válik a szöveg: "I speak of love, but you do not see, / 'Cause words are words, and they mean nothing more. / With half a mind you laugh at me, / 'Cause I speak of colours you’ve never seen before." („Én a szerelemről beszélek, de te nem látod, / Mert a szavak csak szavak, és semmi többet nem jelentenek. / Magadban nevetsz rajtam, / Mert olyan színekről szólok, amiket még soha nem láttál.”). Talán ennek a versszaknak a második sora a legkeserűbb az egész dalban: hiába beszélsz valakinek a szerelmedről, ha a szavakon kívül semmit sem tudsz neki mutatni belőle (itt a Bee Gees „Words” című dala ugrik be nekem azonnal). Majd hasonlóan kiábrándult hangnemben folytatódik: "You’ve existed in a lie that will some day show, / I can take you to the Sun, to the Sun, / But you don’t want to go." („Egy hazugságban létezel, ami egyszer majd kiderül, / Én elvinnélek a Napba, / De te nem akarsz menni.”). Hogy mit kell érteni azon, hogy elvisszük a másikat a Napba, csak találgatni lehet. Boldogság? Persze az egészet lehet úgy is értelmezni, hogy a főhős a kábítószerek „élvezetébe” próbálja bevezetni azt, akihez beszél, de én valahogy idegenkedni szoktam ezektől a fajta értelmezésektől, és maradnék annál, hogy ez egy nagyon áhított, de soha be nem teljesülő szerelem valaki iránt: álmodozol, képtelen vagy kiverni a fejedből Őt, és végül szinte saját magadat hibáztatod azért, hogy nem tudod Neki átadni az érzéseidet. Így valahogy kicsit szebb, nem? :-)

Megjelenés éve: 1966.

Szerző: Nancie Mantz, Annette Tucker

Nagylemez: The Electric Prunes

A pszichedelikus korszak kezdete 1965-1966-ra tehető, egy viszonylag korai példával jelentkezem ma. Az Electric Prunes együttes 1965-ben alakult a kaliforniai Los Angelesben, eredetileg The Sanctions, majd Jim and the Lords néven. Nevüket 1966-ban változtatták meg a véglegesre. Tagjai: James Lowe (gitár, ének), Ken Williams (gitár), James Spagnola (gitár, ének), Mark Tulin (basszusgitár, orgona, zongora) és Preston Ritter (dobok, ütőhangszerek). Első kislemezük, az „Ain't It Hard” (egy folk-rock szám feldolgozása) is megjelent ebben az évben, és annak ellenére, hogy bukásnak számított, a hanglemezkiadó látott fantáziát a zenekarban. Annak ellenére, hogy voltak saját szerzeményeik, producerük a Annette Tuckert és Nancie Mantz-t kérte fel dalszerzőknek. Ez a szerzőpáros jegyzi mai bejegyzésem tárgyát is, mely a banda legnagyobb sikere lett (igaz, sok vizet ez sem zavart a slágerlistákon). A zenekar 1970-ben feloszlott, de 1999-től ismét együtt zenélnek, igaz, kicsit más felállásban.

Térjünk rá a dalra. Nem lesz könnyű hallgatás, az biztos, legalábbis a többségnek nem (nekem valahogy „ráállt” már a fülem ezekre, így sok ismerősöm nem is érti, mi az a csörömpölés, amit néha hallgatok :-) ). Hangzása, hangszerelése jellemző a korszakra: gitárok torzítva, illetve visszafelé felvéve (itt hármat is hallhatunk) ehhez egy szinte rémálomszerű énekdallam társul (bár a következő évben Nancy Sinatra és Lee Hazlewood „Summer Wine” című slágerében kísértetiesen hasonló dallamot hallhatunk). A szöveg is hasonló dolgokat sugall, bár maga az álom, amiről beszél, aligha nevezhető rémálomnak: találkozás a kedvessel álmodban, szinte igazinak érzed Őt – olyan álom, amiből legszívesebben fel sem ébrednél. "Your eyes were filled with love, the way they used to be, / Your gentle hand reached out to comfort me." („A szemeid tele voltak szerelemmel, úgy, ahogy régen, / Finom kezedet nyújtottad felém, hogy megvigasztalj.”). Aztán jön a keserű ébredés, hogy mindez csak álom volt (s itt a zene is érdesebbé, pattogóbbá válik, akár egy ébresztőóra hangja): "Then came the dawn, and you were gone…" („Aztán jött a hajnal, és eltűntél.”). A refrénben még azt is megjegyzi: "I'm not ready to face the light" („Nem vagyok kész a fényre lépni”) – ha már felébredtél, legalább hadd ne kelljen az emberek közé menned, elbújnál a saját kis világodban még egy kicsit. Tudod, hogy el kéne felejtened, akit és amit láttál, mert már nincs többé, de az álmaid folyamatosan csak gyötörnek, nem hagynak nyugodni. Azon (viszonylag) ritka dalok egyike, ahol a pszichedelia nem a kábítószerek hatására átélt mindenfélék, hanem a különböző szürrealisztikus „élmények” által jelenik meg. Nem az a dal, amit egy átlagos vasárnap délutánon a rádió játszik, nem egyszerű hallgatni (bár kétségkívül nem is a legelborultabb a műfajban).

Megjelenés éve: 1970.

Szerző: Tom Evans, Pete Ham

Nagylemez: No Dice

A kevesebb néha több, már megint itt tartunk. :-) Ezt a dalt előbb Harry Nilsson tette slágerré, majd erre a feldolgozásra alapozva Mariah Carey is elkészítette a saját változatát. Nekem valahogy nem tetszik a visítozás, amit a két feldolgozásban hallani (főleg a refrénben), viszont annyi értelmük legalább van az ilyeneknek, hogy az ember utánajár a sokkal jobb eredetinek. :-)

A dal szövege nem szorul különösebb magyarázatra: "I can't live, if living is without you." („Nem tudok élni, ha nélküled kell élnem.”), ez elmond mindent, annyival kiegészítve, hogy bizony alighanem a másiknak sem tett jót az elválás ("You always smile, but in your eyes your sorrow shows" – „Mindig mosolyogsz, de a szemedben látszik a bánatod”). Akkor meg miért kellett így történnie vajon? Ki tudhatja azt… Mindenesetre egy kellemes, lassú számmal van dolgunk, ami valahogy ennek ellenére sem válik unalmassá. Jó hallgatózást hozzá! :-)

Megjelenés éve: 1976.

Szerző: Paul McCartney

Nagylemez: Wings at the Speed of Sound

Paul és Linda McCartney Beatles utáni „családi vállalkozását”, a Wings nevű formációt biztosan sokan ismerik itthon is, számos slágerüket, mint például a „Hi, Hi, Hi”, az azonos című James Bond-filmhez íródott „Live and Let Die”, a „Band on the Run”, a „Let 'Em In”, a „Silly Love Songs” vagy az utolsó nagy sikernek tekinthető „With a Little Luck”, gyakran játsszák és játszották a rádióadók. A zenekar 1971-től 1981-ig működött, az ötödik, Wings at the Speed of Sound című nagylemez megjelenésének idején, 1976-ban felállásuk a következő volt: Paul McCartney (ének, basszusgitár), Linda McCartney (ének, billentyűs hangszerek), Denny Laine (ének, gitár), Jimmy McCulloch (gitár) és Joe English (dob). Erről a nagylemezről a „Let 'Em In” és a „Silly Love Songs” lettek a legismertebbek, ezek jelentek meg kislemezen. A nagylemezen kívül előbbi kislemez hátoldalán is megtalálható a mai bejegyzés tárgyául szolgáló „Beware My Love”.

A dal szinte gyászos hangulatú dallamához hasonlóan komor, szinte elkeseredett szöveg társul. Főhősünk kétségbeesetten próbálja meggyőzni (reménytelen?) szerelmét, hogy akit választott, az nem biztos, hogy a megfelelő számára (hallottunk már ilyet, nem? :-) ), de itt a „This Boy”-nál többet mondanak a sorok. "I have to leave, and when I'm gone, / I'll leave my message in my song." („Távoznom kell, és ha elmentem, / A dalomban hagyom itt az üzenetemet.”) – amolyan „itt hagylak titeket a fenébe, majd rájössz egyszer, hogy miről szövegeltem” hozzáállás, amikor már tényleg rojtosra jártattad a szádat, de hiába ("You insist I must be wrong." – „Kitartasz amellett, hogy biztosan tévedek.”). Aztán sorra jönnek a félelmek, aggályok az új pár miatt: ő majd elnyom, a szőnyege alá söpör, elhasznál, legyűr Téged, hát addig kapj észbe, míg meg nem öregszel, el nem hervadsz ebben a kapcsolatban. Talán nem egyéb ez, mint vagdalkozás, irigységből, féltékenységből? Netán tényleg érzi a veszélyt főhősünk, és tényleg figyelmeztetni akar valakit, aki tényleg fontos neki? Mindehhez egy már-már a kemény rock határán táncoló aláfestést írt McCartney, ahol a szövegben egyre fokozódó feszültséggel egyszerre nő a zene hangereje, intenzitása: a higgadtnak tűnő (bár Paul sikolyai már sejtetnek valamit) bevezetőt egyre erősödő, lendületes rész követi, ahol a fentieket sorolja, majd a címadó sor ismételgetésével és egy (én csak így szoktam az ilyet nevezni) „nem bírunk leállni” lezárással végződik a dal. Nem feltétlenül lesz kellemes a dal meghallgatása, „megfelelő” hangulat kell hozzá (bár én ilyet az ellenségemnek se kívánnék).

Megjelenés éve: 1965.

Szerző: Bobby Graham, Jimmy Page

Nagylemez: Get the Picture?

Egy kis Pretty Things. A múltkori bejegyzéshez képest két évet megyünk vissza az időben, egy beates hangzású dallal a második nagylemezükről. A Get the Picture? megjelenését nem kevés bonyodalom kísérte, a dobosuk, Viv Prince körül egyre sokasodó zűrök miatt több szám felvételénél Bobby Grahamnek illetve John C. Aldernek kellett beülnie a dobok mögé (később, már a nagylemez hanganyagának rögzítése után, de még megjelenése előtt Prince-t kirúgták a zenekarból, helyére Skip Alan érkezett).

Még egy érdekesség: a „You Don't Believe Me” másik szerzője Jimmy Page, aki ekkoriban stúdiózenészként játszott, állandó zenekar nélkül (következő évben lépett be a Yardbirdsbe, hogy megkezdje útját a világhír felé), de már jelent meg egy kislemeze ugyanez év márciusában, igaz, sok vizet nem zavart vele. Úgy tűnik, 1965-ben tényleg mindenkire hatással volt a Byrds zenéje: ez a dal nyugodtan rákerülhetett volna Roger McGuinn-ék (de akár a Beatles) bármelyik lemezére. A Pretty Thingstől megszokotthoz képest igencsak „ártalmatlan”, visszafogott számmal van dolgunk, bár Phil May énekhangja mégis élesen elválasztja ezektől, leginkább a Rolling Stones korai, 1963-1965. között elkövetett dolgaihoz (például az 1964-es „Tell Me”-hez) hasonlítható. Egyébként témájában sem áll túl messze ettől a Stones-daltól, bár itt a főhős nem veszítette el kedvesét, pont ellenkezőleg: még(?) nincsenek együtt, arról próbálja meggyőzni, hogy ne féljen, higgyen neki, ne tartsa távol magától ("Don't keep me from your heart!"). A (meglehetősen szűkszavú) középrészben a könyörgés átmegy ígérgetésbe: "I will never leave you, / I'll never try to deceive you…" („Soha nem hagylak el, / Soha nem próbállak meg átverni…”). Ezután szinte sikítva énekli May: "Hear now?" („Hallasz?”); nem is figyel rá talán? Újabb versszak után a már említett "Don't keep me from your heart!" sor ismételgetésével úszik el a dal. Nem feltétlenül sorolható a banda legjobbjai közé, de mindenképpen érdekes színfolt az egyébként kemény, bluesos rockból álló repertoárjukban.

Megjelenés éve: 1998.

Szerző: David Baynton-Power, Tim Booth, Saul Davies, Jim Glennie, Mark Hunter

Nagylemez: -

Ők is szerepeltek már a blogon korábban, most egy, a múltkorinál korábbi, de talán annál is komorabb, melankolikusabb dalukat hoztam el.

A címe annyit tesz: Zátonyra futni. Valahogy anélkül is, hogy egy hangot hallott volna belőle az ember, érzi: itt nem éppen a hajózásról lesz szó. Ahogy a „Getting Away With It (All Messed Up)” esetében, zeneileg itt is rettentő egyszerű szerkezetű dallal van dolgunk: ugyanaz a négy akkord ismétlődik végig (E-moll, G-dúr, D-dúr, A-dúr; ezt a másik dalukkal összevetve ráadásul azonnal látjuk, hogy gyakorlatilag ugyanazzal az akkordmenettel van dolgunk, csak egy egész hanggal magasabban, de ennyi legyen is elég a „komoly” zeneelméleti fejtegetésből :-) ), de ahogy a halkabb és erőteljesebb szakaszok váltogatják egymást, az mégis változatossá teszi, egyúttal a szöveg mondanivalóját is jól alátámasztja.

Hogy mi ez a mondanivaló? A versszak második felében van a lényeg (de ez korántsem fedi le az egész szöveg mondandóját): "Oh, no, she's gone, / Back wherever she came from. / You watch her go, / Your reactions's far too slow." („Ó, nem, ő elment, / Vissza, akárhonnan is jött. / Nézed, ahogy távozik, / A válaszod túl lassú.”). Egy szakítás sosem egyszerű dolog, főleg, ha az egyik fél nem szeretné, de itt nem egyszerű „szakítós” dalról van szó: "For every woman you will leave an open door; / You find yourself thinking: why can't I have more? / You say there's nothing you can do; / You tried your best, but you were only being you." („Minden nőt tárt ajtókkal fogadsz; / Azt gondolod magadban: miért nem jár nekem több? / Azt mondod, nincs semmi, amit tehetnél; / A legjobbat próbáltad adni magadból, de te csak te voltál.”) – énekli Tim Booth az első versszakban. A helyzet kicsit súlyosabb: nem csak ez az egy kapcsolatod ért véget így, hanem mindenkit így veszítettél el és fogsz elveszíteni, akivel összehoz a sors, és sajnos a hibát bizony benned kell keresni (de ezt képtelen vagy belátni, azzal mentegetőzöl, hogy nem tudsz mit tenni, mindent megpróbáltál). A második versszak sem kíméletesebb: "You don't know what you've got until you've lost it all; / Might I suggest you find a softer place to fall? / You take for granted all the riches of the world, / You may have oysters, but you'll never find a pearl." („Nem tudod, mid van, amíg el nem veszítettél mindent; / Javasolhatnék egy olyan helyet, ahol puhábbra fogsz esni? / Magától értetődőnek veszed a világ javait, / Lehetnek kagylóid, de gyöngyöt soha nem fogsz találni.”) – az első sor talán finom utalás Joni Mitchell 1970-ben megjelent „Big Yellow Taxi” című dalára ("You don't know what you've got till it's gone."), itt viszont környezetvédelemről nincs szó, csak egy ember által elszenvedett veszteségekről. Nem értékeljük, természetesnek vesszük azt, amink van, amíg el nem veszítettük, és talán kicsit igaz ez a párkapcsolatokra is: belekényelmesedünk, nem is teszünk semmit azért, hogy bármi jobb (vagy legalább ne rosszabb) legyen, aztán amikor a másiknak ebből elege lesz és elhagy, jobb esetben jön a „hirtelen” felismerés, hogy mit tettél, rosszabb esetben viszont őt hibáztatod, és/vagy azt mondod magadnak: „Hadd menjen, nem ér annyit!”. A kagylós hasonlat (tudom, hogy az oyster osztrigát jelent, de azt valahogy nem az igazgyöngyhöz szoktuk kötni a magyar nyelvben) pedig utalás arra, hogy képtelen vagy kihozni egy kapcsolatból azt, amire méltó lenne. A második versszakban ismétlődik az első versszak második fele, de itt kétszer halljuk egymás után, aztán végre következik a refrén, itt a zene hangosabbra vált, és így is marad végig, miközben már szinte a szánkba rágják, mi történt: a lány szerelme, bizalma eltűnt, elveszett, ő szépen továbblép, túllép rajtad, és te nézed értetlenül, tétlenül, pedig tovább is tarthatott volna ez az egész, de kiégett minden, ami életben tartotta. A dal egy mindenbe beletörődő "Oh, no!"-val ér véget. Mindezek ellenére kellemes a dalt hallgatni, igazi kilencvenes évekbeli rockzene a jobbik fajtából – de ebbe a „csomagolásba” kicsit több is belefért. :-)

Megjelenés éve: 1966.

Szerző: Jeff Beck, Chris Dreja, Jim McCarty, Keith Relf, Paul Samwell-Smith

Nagylemez: -

Kis kihagyás után következzen egy Yardbirds! :-) A korábban a blogon szerepelt két számuk után, amelyek a pszichedelikus rockba csak bele-belekóstoltak, ezzel a nótával egyenesen fejest ugrunk a műfajba. A Yardbirds első felvétele, amelyen szerepel Jimmy Page (itt még csak basszusgitárosként, a szólógitár még Jeff Beck kezében szól). Írásakor azonban Paul Samwell-Smith még a banda tagja volt, a helycsere már ezután történt.

A dalt egy kicsit az Ezeregyéjszaka meséit (vagy nem tudom, mit, mindenesetre elég „közel-keleties” hangzású :-) ) idéző gitárdallam vezeti be (ez aztán a refrénben az énekben is visszaköszön), majd szinte félelmetes, őrült ritmussal indul. Ha ez még nem lenne elég, a dal közepe táján egy furcsa hangeffektusokkal (és mindenféle érthetetlen közbeszólásokkal) tarkított gitárszólót is hallunk. A szöveg a múltba réved, és – bár nem biztos, hogy a nosztalgia volt az, amire a fiúk gondoltak annak írása közben – bennem a zenével együtt mindig valami furcsa nosztalgiát ébreszt, holott még nincs is tíz éve, hogy ismerem ezt a számot. Tíz év nagy idő, sokszor már nem is emlékszik az ember, mi történt, de tudja, hogy valami köti ahhoz a helyhez ("Walking in the room, I see / Things that mean a lot to me. / Why they do, I'll never know, / Memories don't strike me so" – „A szobában sétálva látok / Dolgokat, amelyek sokat jelentenek nekem. / Hogy miért, soha nem tudom, / Az emlékek nem hatnak rám annyira.”). Az ismerősök is el-elmaradnak ennyi idő után ("Meeting people along my way, / Seemingly I've known one day" – „Találkozom emberekkel útközben, / Akiket mintha ismertem volna egyszer”). Sok dolognál abban sem vagy biztos, hogy tényleg megtörtént-e, vagy csak álmodtad ("It seems to me I've been here before, / The sounds I heard and the sights I saw. / Was it real, was it in my dreams? / I need to know what it all means." – „Úgy tűnik nekem, hogy már voltam itt ezelőtt, / A hangok, amiket hallottam és a képek, amiket láttam. / Igazi volt-e, álom volt-e? / Tudnom kell, hogy mit jelent ez az egész.”). A refrén itt is összefoglalja az egészet: az emlékeink látszólag eltűnnek, de megmaradnak bennünk, és sosem tudni, mi hozza elő őket ismét ("Happenings ten years time ago, / Situations we really know, / But the knowing is in the mind, / Sinking deep into the well of time."). A gitárszóló után aztán egy ügyes húzással „összerántják” a versszakot és a refrént (csak egy fél versszakot hallunk a refrén szövegével, majd a negyedik sorral a refrénbe ugrunk, és a dal ugyanazzal az „elvetemült” ritmussal úszik ki, amivel kezdődött. Ennyi talán sok is volt egy háromperces dalról, de meghallgatva mindjárt más lesz. :-)

Megjelenés éve: 1970.

Szerző: George Harrison

Nagylemez: All Things Must Pass

A Beatles szólógitárosát, George Harrisont talán nem sokaknak kell bemutatni. Gitárjátéka mindvégig meghatározó eleme volt a banda zenéjének. Mindjárt a második nagylemezükön (With the Beatles, 1963.) jelentkezett egy saját dallal (igaz, ezután két évnek kellett eltelnie, hogy ismét lemezre kerüljön az ő szerzeménye), majd a későbbi korszakukban már szerzőként is felnőtt a Lennon-McCartney pároshoz. Ennek csúcsát az utolsó nagylemezükre rögzített „Something” című dallal érte el. Ez egyben az egyetlen Harrison-szerzemény a Beatles történetében, amely kislemezként is kiadásra került, s bátran állítható, hogy az egyik legkiválóbb, legismertebb daluk a késői időkből, még Frank Sinatra is feldolgozta. A Beatles feloszlása után kevésbé volt termékeny, mint John Lennon vagy Paul McCartney, de az 1970-ben megjelent All Things Must Pass című tripla(!) nagylemez bőven „kárpótolta” a hallgatókat ezért. Lassan tizenöt éve, tüdőrák miatt bekövetkezett halála majdnem annyira megrázta a zenésztársadalmat, mint John Lennon meggyilkolása (főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a tüdőrák okaként egy 1999-ben történt betörés is felhozható, amikor Harrisont a rabló tüdőn szúrta).

Az „Isn't It a Pity” két változatban is felkerült erre a lemezre, az első több mint hét perces, zajos (Phil Spector is közreműködött a lemez elkészítésében, a többit talán nem kell részleteznem :-) ), míg a második lassú, visszafogott hangszerelésű. Mindenki maga döntse el, melyik tetszik neki jobban, én most maradok a kislemezen is megjelent első változat bemutatásánál. Igazi sztárparádét sikerült itt összehozni: Ringo Starr dobol, a korábban a Beatlesszel is együtt zenélő Billy Preston orgonál, a fiúk által még Hamburgban megismert Klaus Voormann basszusgitározik, valamint közreműködik a Badfinger együttes teljes „legénysége” is (Pete Ham, Tom Evans és Joey Molland akusztikus gitárokon, míg Mike Gibbins csörgődobon). A dal szerkezete nagyon hasonlít John Lennon és Paul McCartney szerzeményéére, a „Hey Jude”-éra, itt három versszak követi egymást (az első és a harmadik szövege megegyezik), ezek a dalnak alig több mint felét teszik ki, majd az egész átmegy egy hosszú, lassan kiúszó részbe, ahol a címadó sor ismétlődik szinte a végtelenségig.

Szövegét, ahogy több más dalét is a lemezen, a Beatles feloszlása ihlette, azonban ettől elvonatkoztatva is értelmezhető: hát nem kár, hát nem szégyen, hogy összetörjük egymás szívét, fájdalmat okozunk egymásnak, gondolkodás nélkül, természetesnek vesszük egymás szeretetét, szerelmét, miközben „elfelejtjük” viszonozni? George-tól nem szokatlanok az ilyen, az emberi butaságra, önzésre, egymástól való elidegenedésre „rádöbbenő”, rádöbbentő, békét hirdető, helyenként már-már naiv szövegek, ezek pedig mindig szerves részei voltak zenéjének. Ha egy dallal kéne összefoglalni az életművét, én alighanem az „Isn't It a Pity”-t választanám.

Megjelenés éve: 2001.

Szerző: John Garrison

Nagylemez: Too Blind to Hear

Miért nevezi el magát egy angol zenekar a mi fővárosunkról? Ki tudja… Annyi viszont biztos, hogy nem csak a nevük miatt érdemes foglalkozni velük itt. A Budapest 1999-ben alakult Leamington Spa fürdővárosban, tagjai John Garrison (ének, gitár), Adrian Kelley (basszusgitár), Mark Walworth (gitár), Paul Possart (dobok) és Chris Pemberton (billentyűs hangszerek) voltak. Jelen bejegyzés témája az első kislemezük, mely 2001-ben jelent meg. Már az utolsó simításokat végezték a Too Blind to Hear című első nagylemezükön, amikor tragikus esemény rázta meg a bandát: Mark Walworth gitáros öngyilkos lett. A nagylemez végül 2002 szeptemberében jelent meg, Walworth helyett Matt Parkert vették be az együttesbe. Még egy nagylemezük megjelent 2004-ben (Head Towards the Dawn), azonban ezen már csak John Garrison és Chris Pemberton működött közre. 2006-ban a zenekar feloszlott. Igazi ritkaságnak számít tehát például ez az élő felvétel 2002 februárjából.

Az „Is This the Best It Gets” hangzása az én füleimnek erősen a Travist idézi, itt viszont véget is ér a hasonlóság. Francis Healy és csapata ugyanis ritkán játszott ennyire megkeseredett hangulatú zenét (a „Why Does It Always Rain on Me?” azért jól közelíti, mi tagadás). Már a cím is sokat elárul: (kb.) Ez a legjobb, ami jöhet? A refrén is csalódottan, kiábrándultan ("Disappointed, disillusioned") kezdődik. Tényleg ez lesz a legjobb dolog, ami történhet velem, mielőtt megpihenek? (hogy itt a „megpihenésen” mit ért a szövegíró, talán nem szorul magyarázatra) A szavak helyenként nehezen érthetőek, mert Garrison kicsit érdekesen tagolja a sorokat. Egyáltalán mit akar mondani a szöveg az egyértelmű dolgon kívül, ami már a címben is megjelenik? Azt, hogy ennél jobb már nem lesz, kénytelen leszel feladni azt, amiért küzdesz? Bizonyára senki sem szeret ilyen hangulatban lenni, ezt a dalt hallgatva mégis van valami furcsán kellemes érzés tölti el az embert. Talán mert úgy érzi, nincs egyedül a bánatával? Ki tudja…

Megjelenés éve: 1972.

Szerző: Ritchie Blackmore, Ian Gillan, Roger Glover, Jon Lord, Ian Paice

Nagylemez: -

Egy Deep Purple-szám már szerepelt itt a blogon, most négy évet ugrunk előre az időben, és szintén egy kislemez B-oldaláról következik egy nagylemezen meg sem jelent dal, talán az egyik legkomorabb, legszomorúbb valamennyi közül, amit valaha lemezre vettek. Itt már az Ian Gillan (ének), Ritchie Blackmore (gitár), Jon Lord (billentyűs hangszerek), Roger Glover (basszusgitár), Ian Paice (dobok) felállásban hallhatjuk a zenekart, abban, amely a legsikeresebb volt mind közül.

A „When a Blind Man Cries” a Machine Head nagylemez felvétele idején született, de arra nem került fel, talán azért sem, mert Ritchie Blackmore nem kedvelte, így koncerteken sem játszotta a zenekar. Blackmore kiválásával viszont bekerült a koncertek programjába, ilyen volt például ez az 1994-es felvétel Joe Satrianival. Zenéje lassú blues, szövege pedig az elkeseredettség netovábbja. Rögtön az első két sor: "If you're leaving, close the door, / I'm not expecting people any more." („Ha távozol, csukd be az ajtót, / Én nem várok már embereket ide soha többé.”). Ha a vak ember sír, annál szomorúbb nincs, szól a refrén utolsó két sora, viszont itt nem a szó szoros értelmében vett vakságról van szó. Ha az embert súlyos megrázkódtatás, főleg ha veszteség éri, olyankor nem látja sem a jövőt, sem a múltat, csak a jelent, amely szürke és kilátástalan ("I'm a blind man, / And my world is pale").