Megjelenés éve: 1966.
Szerző: Rick Brown, Tony Hill
Nagylemez: -
Megint „kimaradt” egy hét, de a múltkorihoz hasonló hangulatban folytatom az írogatást. Pszichedelia, álmodozás van itt is minden mennyiségben, a zenekar pedig szintén amerikai és szintén Kaliforniából jöttek. A Misunderstood nevű együttes 1963-ban alakult The Blue Notes néven, 1965-ben nevet változtattak, majd 1966-ban Londonba tették át székhelyüket, itt jelent meg első kislemezük, az „I Can Take You to the Sun” is, hátoldalán Bo Diddley „Who Do You Love?” című dalának feldolgozásával, amely szövegén kívül nem sokban emlékeztet az eredetire. A zenekar alapító tagjai: Rick Brown (ének), Steve Whiting (basszusgitár), Rick Moe (dobok), Greg Treadway (gitár) és George Phelps (gitár). Londonba való költözésük után csatlakozott hozzájuk az angol Tony Hill és Glenn Ross Campbell, akik Treadwayt és Phelps-t váltották; Tony Hill egyúttal (Rick Brownnal együtt) a banda fő dalszerzőjévé vált. Az említett egyetlen kislemez után 1967-ben feloszlottak, majd 1969-ben ismét összeállt a csapat, de teljesen más felállással, csak Campbell maradt a régi formációból. Ebben az évben három kislemezük is megjelent: a „Children of the Sun”, a „You're Tuff Enough” és a „Never Had a Girl (Like You Before)”, de sikert ezekkel sem arattak, így a banda ismét feloszlott, ezúttal végleg.
Rick Brown és Tony Hill jegyzi a legismertebb számukat is, amelyről a mai bejegyzés szól. Ennyi mindent keveseknek sikerült alig több mint három és fél percbe besűríteni, és emiatt bizony (nekem) kicsit hosszabbnak is tűnik a dal, mint amilyen valójában. Ez viszont nem jelenti azt, hogy unalmas lenne, sőt! :-) A szám három részre bontható: az egyik a kezdettől a meglehetősen furcsa hangzású gitárszóló (úgy hallom, hangerő-hangszín pedált használtak, amely akkoriban nagy népszerűségnek örvendett, többek között a Beatles is kísérletezett vele 1965-1966-ban) végéig tart, majd egy hangnemváltás után az elektromos gitárok helyébe akusztikus hangszerek lépnek, és a dobok is visszafogottabban szólnak, csak néhány finom cintányér-ütést hallunk, semmi többet. Ezután egy akusztikus gitáron játszott, egyre gyorsuló szólóval ér véget a dal. Valahogy sikerült megtalálniuk a tökéletes összhangot a zene és a szöveg között: az álmodozó hangulatú szöveghez (amely engem kicsit a Boston „More Than a Feeling” című dalát juttatja eszembe itt-ott) hozzá tökéletesen illő, szintén álmodozó hangulatú dallam és hangszerelés társul. Hogy miről is szólhat ez a szöveg? Mint a legtöbb pszichedelikus szerzeménynél, itt sem lehetünk biztosak benne, hogy „mire gondolt a költő”, mindenesetre az első két versszak szövege kissé zagyva. Ahogy viszont véget ér a gitárszóló, és a zene is „letisztul” egy kicsit, egyértelműbbé, egyenesen kijózanítóvá válik a szöveg: "I speak of love, but you do not see, / 'Cause words are words, and they mean nothing more. / With half a mind you laugh at me, / 'Cause I speak of colours you’ve never seen before." („Én a szerelemről beszélek, de te nem látod, / Mert a szavak csak szavak, és semmi többet nem jelentenek. / Magadban nevetsz rajtam, / Mert olyan színekről szólok, amiket még soha nem láttál.”). Talán ennek a versszaknak a második sora a legkeserűbb az egész dalban: hiába beszélsz valakinek a szerelmedről, ha a szavakon kívül semmit sem tudsz neki mutatni belőle (itt a Bee Gees „Words” című dala ugrik be nekem azonnal). Majd hasonlóan kiábrándult hangnemben folytatódik: "You’ve existed in a lie that will some day show, / I can take you to the Sun, to the Sun, / But you don’t want to go." („Egy hazugságban létezel, ami egyszer majd kiderül, / Én elvinnélek a Napba, / De te nem akarsz menni.”). Hogy mit kell érteni azon, hogy elvisszük a másikat a Napba, csak találgatni lehet. Boldogság? Persze az egészet lehet úgy is értelmezni, hogy a főhős a kábítószerek „élvezetébe” próbálja bevezetni azt, akihez beszél, de én valahogy idegenkedni szoktam ezektől a fajta értelmezésektől, és maradnék annál, hogy ez egy nagyon áhított, de soha be nem teljesülő szerelem valaki iránt: álmodozol, képtelen vagy kiverni a fejedből Őt, és végül szinte saját magadat hibáztatod azért, hogy nem tudod Neki átadni az érzéseidet. Így valahogy kicsit szebb, nem? :-)
