Megjelenés éve: 1966.
Szerző: Nancie Mantz, Annette Tucker
Nagylemez: The Electric Prunes
A pszichedelikus korszak kezdete 1965-1966-ra tehető, egy viszonylag korai példával jelentkezem ma. Az Electric Prunes együttes 1965-ben alakult a kaliforniai Los Angelesben, eredetileg The Sanctions, majd Jim and the Lords néven. Nevüket 1966-ban változtatták meg a véglegesre. Tagjai: James Lowe (gitár, ének), Ken Williams (gitár), James Spagnola (gitár, ének), Mark Tulin (basszusgitár, orgona, zongora) és Preston Ritter (dobok, ütőhangszerek). Első kislemezük, az „Ain't It Hard” (egy folk-rock szám feldolgozása) is megjelent ebben az évben, és annak ellenére, hogy bukásnak számított, a hanglemezkiadó látott fantáziát a zenekarban. Annak ellenére, hogy voltak saját szerzeményeik, producerük a Annette Tuckert és Nancie Mantz-t kérte fel dalszerzőknek. Ez a szerzőpáros jegyzi mai bejegyzésem tárgyát is, mely a banda legnagyobb sikere lett (igaz, sok vizet ez sem zavart a slágerlistákon). A zenekar 1970-ben feloszlott, de 1999-től ismét együtt zenélnek, igaz, kicsit más felállásban.
Térjünk rá a dalra. Nem lesz könnyű hallgatás, az biztos, legalábbis a többségnek nem (nekem valahogy „ráállt” már a fülem ezekre, így sok ismerősöm nem is érti, mi az a csörömpölés, amit néha hallgatok :-) ). Hangzása, hangszerelése jellemző a korszakra: gitárok torzítva, illetve visszafelé felvéve (itt hármat is hallhatunk) ehhez egy szinte rémálomszerű énekdallam társul (bár a következő évben Nancy Sinatra és Lee Hazlewood „Summer Wine” című slágerében kísértetiesen hasonló dallamot hallhatunk). A szöveg is hasonló dolgokat sugall, bár maga az álom, amiről beszél, aligha nevezhető rémálomnak: találkozás a kedvessel álmodban, szinte igazinak érzed Őt – olyan álom, amiből legszívesebben fel sem ébrednél. "Your eyes were filled with love, the way they used to be, / Your gentle hand reached out to comfort me." („A szemeid tele voltak szerelemmel, úgy, ahogy régen, / Finom kezedet nyújtottad felém, hogy megvigasztalj.”). Aztán jön a keserű ébredés, hogy mindez csak álom volt (s itt a zene is érdesebbé, pattogóbbá válik, akár egy ébresztőóra hangja): "Then came the dawn, and you were gone…" („Aztán jött a hajnal, és eltűntél.”). A refrénben még azt is megjegyzi: "I'm not ready to face the light" („Nem vagyok kész a fényre lépni”) – ha már felébredtél, legalább hadd ne kelljen az emberek közé menned, elbújnál a saját kis világodban még egy kicsit. Tudod, hogy el kéne felejtened, akit és amit láttál, mert már nincs többé, de az álmaid folyamatosan csak gyötörnek, nem hagynak nyugodni. Azon (viszonylag) ritka dalok egyike, ahol a pszichedelia nem a kábítószerek hatására átélt mindenfélék, hanem a különböző szürrealisztikus „élmények” által jelenik meg. Nem az a dal, amit egy átlagos vasárnap délutánon a rádió játszik, nem egyszerű hallgatni (bár kétségkívül nem is a legelborultabb a műfajban).
