Szerző: John Densmore, Robby Krieger, Ray Manzarek, Jim Morrison
Nagylemez:Waiting for the Sun
Az amerikai Doors együttest minden bizonnyal jól ismeri mindenki, aki kicsit is foglalkozik a rockzenével, így nem bocsátkozom a pályájuk ismertetésébe. Legyen elég annyi, hogy még 1965-ben alakultak, gyökereik azonban egészen 1961-ig vezetnek vissza, amikor Rick Manzarek létrehozta a Rick & the Ravens nevű formációt, melyben testvére, Ray, a későbbi Doors billentyűse is játszott (érdekesség, hogy ez a banda 2011-ben újra összeállt és azóta is aktív). Manzarek 1965-ben találkozott Jim Morrisonnal, akinek voltak saját szerzeményei. Innen számítható a Doors története, amelynek csúcsa az 1965-1971. közötti időszakra tehető. Jim Morrison halála után még két évig, 1973-ig működött az együttes, azóta több alkalommal is összeálltak az élő tagok. 2013. május 20-án Ray Manzarek is elhunyt, így egyik alapító és meghatározó tag sincs már életben.
Ez a különös hangzású, kevéssé ismert daluk a zenekar harmadik nagylemezéről való. A zongora, orgona és gitár együttes hangzása jól kifejezi a nyár végi bágyadt, fáradt hangulatot. „Majdnem vége a nyárnak”; de a szöveg nem (csak) a szó szoros értelmében vett nyárról beszél, hanem az elmúló fiatalságról, ártatlanságról. Huszonnégy évesen ilyenről énekelni legalábbis érdekes. Mindenesetre érdemes meghallgatni, nyárra, főleg nyár végére hangulatzenének is kitűnő. :-)
A walesi Badfinger együttes 1969-ben robbant be a slágerlistákra, méghozzá (nocsak, megint Beatles-kapcsolatok :-) ) Paul McCartney kifejezetten nekik írt dalával, a „Come and Get It”-tel. Eredete azonban egészen 1961-ig nyúlik vissza, amikor Swansea-ben Pete Ham és három zenésztársa (ekkor még csak 14-16 évesek) megalakították The Iveys nevű zenekarukat, amely egészen 1969-ig ezen a néven játszott, változó felállásban. Még kislemezeik is megjelentek ezzel a névvel, köztük az 1968-as „Maybe Tomorrow” (semmi köze a Stereophonics 2003-as, azonos című számához) volt a legsikeresebb. 1969-ben rövid időre felvették a The Pleasure Garden nevet, ezt viszont nem sokáig tartották meg. A zenekar 1975-ig állt fenn, ezalatt számos sikerdalt rögzítettek: „No Matter What”, „Baby Blue”, és ne felejtsük a csak nagylemezen megjelent „Without You”-t sem, amelyet Harry Nilsson feldolgozása tett világhírűvé (bár a blogon néhányszor már említett „a kevesebb néha több” szabálya itt is érvényesül; a Badfinger eredetije fényévekkel jobb, főleg ha Celine Dion későbbi feldolgozásával is összehasonlítjuk). A feloszlásnak tragikus oka volt: Pete Ham 1975. április 24-én, három nappal huszonnyolcadik születésnapja előtt felakasztotta magát (ezzel sajnos bekerült az úgynevezett „huszonhetesek klubjába”, ahova többek között Janis Joplin, Brian Jones, Jim Morrison és Jimi Hendrix is). A zenekar azóta többször, többféle felállásban is összeállt, de korábbi sikereiket már nem tudták megismételni.
A sikerszámaik közé tartozik a „Day After Day” is. Itt a zenekar alapfelállása (Pete Ham – gitár, ének; Tom Evans – basszusgitár; Joey Molland – gitár; Mike Gibbins – dob) kiegészül egy zongorával, amelyen Leon Russell játszik, és George Harrison slide-gitárjával. A dal szövege a magányról, valaki utáni vágyakozásról szól ("Every day my mind is all around you"; "Every day I feel the tears that you weep"; "Looking out of my lonely room/gloom / Day after day"). Az viszont nem derül ki, hogy csak távol vagytok egymástól, vagy teljesen szétváltak útjaitok; ezt a szövegíró a hallgatóra bízza; talán jobb is így. :-)
Szerző: Les Chadwick, Les Maguire, Freddie Marsden, Gerry Marsden
Nagylemez:-
Ismét egy Beatles-kortárs előadóval megyünk tovább. A liverpooli Gerry Marsden 1959-ben alapította meg zenekarát Gerry Marsden and the Mars Bars néven, de az amerikai Mars csokoládégyár panasza miatt meg kellett változtatniuk a nevüket, majd ugyanaz a Brian Epstein karolta fel őket, aki a Beatles menedzsere is volt. 1963-ban jelent meg első kislemezük, a „How Do You Do It?”, Mitch Murray szerzeménye, amelyet előtte Adam Faith, majd a Beatles is visszautasított, Marsden együttese azonban óriási sikert aratott vele. A banda felállása a következő volt: Gerry Marsden (gitár, ének), testvére, Freddie Marsden (dob), Les Chadwick (basszusgitár) és Les Maguire (zongora; ő Arthur McMahont váltotta 1961-ben az együttesben).
A „Don't Let the Sun Catch You Crying” a zenekar saját szerzeménye, az ötödik kislemezük. Eredetileg Louise Cordet énekesnőnek szánták; az ő felvételét 1964 februárjában ki is adták, azonban különösebb sikert nem aratott. Marsdenék két hónappal később jelentették meg saját verziójukat, amely ugyan nem aratott akkora sikert, mint a „How Do You Do It?”, a musicalfeldolgozás „You'll Never Walk Alone” vagy a későbbi filmzene, a „Ferry Cross the Mersey”, de kétségtelenül ezek után következik az ismertségben. A hangszerelés nagyon hasonló a Cordet felvételén hallhatóhoz, de tempója lassabb, ez az egész felvételnek nyugodtabb (esetünkben inkább borúsabb) hatást kölcsönöz. S hogy miről szól? Ne hagyd, hogy a Nap lássa a könnyeidet; a sírás nem rossz dolog, de az éjszaka a megfelelő idő rá, nem a nappal. Ahogy jön a reggel, a könnyeid is eltűnnek. Az utolsó versszakban már az is egyértelmű, hogy miért sír, akit a dal megszólít: "It may be hard to discover / That you've been left for another, / But don't forget that love's a game, / And it can always come again, / So don't let the Sun catch you crying…" („Lehet, hogy nehéz, amikor rájössz, / Hogy elhagytak valaki másért, / De ne feledd, hogy a szerelem egy játék, / És mindig újra megérkezhet [hozzád], / Hát ne engedd, hogy a Nap sírni lásson…”)
Szerző: David Gilmour, Nick Mason, Roger Waters, Richard Wright
Nagylemez:The Dark Side of the Moon
Az 1965-ben Londonban alakult Pink Floydot aligha kell bemutatni bárkinek is, túlzás nélkül állítható, hogy a XX. század második felének egyik legismertebb zenekaráról van szó.
A The Dark Side of the Moon a nyolcadik nagylemezük volt, és a hat évvel később megjelent The Wall után talán a legismertebb alkotásuk. A dalok között itt nincs szünet, „átúsznak” egymásba. Erről a lemezről három dal lett igazán ismertté itthon is: a kislemezen is megjelent „Money” és „Us and Them”, valamint az utóbbi kislemez hátoldalán megjelent, mai bejegyzésünkben főszerepet kapott „Time”.
Megint egy több mint hét perces számmal állunk szemben. Mindenféle órák zajával kezdődik, majd ketyegést utánzó, tompított hangokat hallhatunk Roger Waters basszusgitárjából, Nick Mason dobszólója kíséretében. Ez a hosszú, több mint két perces bevezető megadja a dal hangulatát, majd David Gilmour gitáros és Richard Wright billentyűs felváltva éneklik a vezérszólamot; az első versszakot és refrént rögtön Gilmour gitárszólója követi, majd egy újabb versszak/refrén páros után a lemezen már korábban hallott „Breathe” ismétlését hallhatjuk (más, a „Time”-éhoz illeszkedő szöveggel), ezután pedig (kissé hirtelen) véget is ér a dal.
A szöveget is érdemes kicsit boncolgatni. Nap mint nap csak pazarolod az idődet ("Ticking away the moments that make up a dull day, / You fritter and waste the hours in an offhand way."), vársz valakire/valamire, hogy megmutassa, merre tovább ("Waiting for someone or something to show you the way"), úgy érzed, fiatal vagy és van még eltölteni való időd bőven ("You are young, and life is long, and there is time to kill today"). De egyszer csak rájössz, hogy tíz év is elment ezzel, és az élet (a felnőtt élet) nem olyan, mint egy futóverseny, amiről egyértelműen tudjuk (például egy startpisztoly lövéséből), hogy elkezdődött, te pedig lemaradtál róla ("And then one day you find ten years have got behind you, / No one told you when to run, you missed the starting gun."). A második versszak arról beszél, amikor ezt a lemaradást próbálod behozni, minden nappal csak a halálhoz vagy közelebb ("And you run and you run to catch up with the Sun, but it's sinking, / Racing around to come up behind you again. / The Sun is the same in a relative way, but you're older, / Shorter of breath and one day closer to death."). Úgy érzed, az évek egyre gyorsabban telnek ("Every year is getting shorter, never seem to find the time"), a terveidből semmi nem lett ("Plans that either come to naught or half a page of scribbled lines"). Az utolsó két sorban viszont hirtelen egyes szám első személyre vált a szöveg: "The time is gone, the song is over, / Thought I'd something more to say." („Az idő elszállt, a dalnak vége, / Azt gondoltam, van még valami mondanivalóm.”)
Egy kevéssé ismert angol zenekarral folytatom ma az írást. A Pretty Things 1963-ban alakult Phil May énekes és Dick Taylor gitáros vezetésével, hozzájuk csatlakozott Brian Pendleton gitáros, John Stax basszusgitáros és Pete Kitley dobos (őt később Viv Andrews, majd Viv Prince váltotta). Kezdetben az úgynevezett garázs-rock műfajban alkottak maradandót (bár hazájukon kívül soha nem tettek szert igazán nagy hírnévre), majd, ahogyan a legtöbb zenekar a hatvanas években, ők is elkezdtek kísérletezni a hangzásokkal, és a pszichedelikus rockban is sikeresek tudtak lenni, legismertebb nagylemezük, az S.F. Sorrow is ebből az időszakból, 1968-ból való.
Voltak azonban már az említett lemez előtt is próbálkozásaik, nem is kevés sikerrel. Itt van ez az annak idején csak kislemezen megjelent dal, a „Defecting Grey”. Végighallgatva bizony az az érzése az embernek, hogy nem is ugyanazt a számot hallja végig. Hirtelen és váratlan ritmusváltások (háromnegyedből négynegyedbe és vissza), kicsit összefüggéstelen szöveg, a keringő-ritmusú résznél szinte vidámparki hangulat, a végén pedig még egy „részeges” hangzású rész is belefért (úgy hangzik, mint valami elcsépelt tengerésznóta). Amennyit a szövegből ki lehet hámozni: ülsz és beszélgetsz valakivel egy padon mindenféléről, majd jó éjszakát kíván és hazamegy, te pedig ott maradsz reggelig ("Later in the morning, / Just as dawn starts snoring, / Sitting alone on an empty bench…"). Sok mondanivalója nincs, de a zenével együtt roppant hangulatos, szinte látjuk magunk előtt, ahogy beszélgetünk a félhomályban, körülöttünk pedig nyüzsög a város. :-)
R.E.M. Ez a három betű 1980. óta már nem csak az alvás egyik fázisát (az úgynevezett gyors szemmozgást) takarja, hanem egy négy-, később háromtagú (Bill Berry dobos 1997-ben kivált) amerikai együttest is. Itthon is jól ismert, a rádiók által gyakran játszott slágereik a „Losing My Religion”, a „Shiny Happy People” vagy az „Everybody Hurts” (főleg :-) ). Utolsó nagy sikerük, amivel a magyar TV- és rádióadókon találkoztam, a 2001-es „Imitation of Life” volt. Nem tévedésből írom, hogy utolsó, sajnos a zenekar tagjai (Michael Stipe, Peter Buck, Mike Mills) 2011-ben úgy döntöttek, hogy nem folytatják a zenélést együtt.
Az 1998-as Up című nagylemez az első volt, amely Bill Berry távozása után jelent meg (érdekesség, hogy ebben a dalban Peter Buck gitáros dobol). Az „At My Most Beautiful” kuriózum, ugyanis nem sok szerelmes dal található az R.E.M. lemezein, az pedig még valószínűtlenebbnek tűnhet, hogy pont ezen az egyébként komor hangvételű korongon üsse fel a fejét egy ilyen, amely hangzása, dallamvilága alapján akár a Beach Boys Pet Sounds albumán is „elfért” volna. :-) Mike Mills végig hallható zongorajátéka vezeti be a dalt. Első sora ("I've found a way to make you smile" – „Megtaláltam a módját annak, hogy megmosolyogtassalak”) mindjárt megadja az alaphangulatot, ha maga a hangszerelés és a dallam nem lenne elég ehhez. Annyi szépség, kedvesség és ártatlanság van ebben a viszonylag rövidke kis dalban, hogy ha Michael Stipe-ot nem hallanánk énekelni, el sem hinnénk, hogy az R.E.M-mel van dolgunk. :-)
A Ten Years After a 2013-ban elhunyt, legendás angol gitáros-énekes, Alvin Lee együttese volt, melyet 1966-ban alapított. Tagjai: Alvin Lee (gitár, ének), Leo Lyons (basszusgitár), Ric Lee (dob) és Chick Churchill (billentyűs hangszerek). Pályafutásuk első szakasza 1975-ig tartott, addig nyolc nagylemezük jelent meg, ezek közül a Cricklewood Green volt a negyedik.
Ezen a nagylemezen található jelen blogbejegyzés főszereplője, mely egyébként egyetlen slágerlistás daluk lett Angliában (kislemezen is megjelent; ezt a változatot alaposan megvágták, alig három perc hosszú lett az eredeti több mint hét és fél helyett). Ha más nem, a végig ismétlődő gitárdallam biztosan ismerős lesz. A zene mindenképpen első osztályú (Lee több mint két perces gitárszólója pedig főleg), azonban a szöveg sajnos szinte az értelmetlen határát súrolja, helyenként pedig az angol nyelvvel is hadilábon áll. No de ne is foglalkozzunk vele tovább, hallgassuk meg ezt a nagyszerű művet! :-)
A Yardbirds korábban már szerepelt a blogon; az akkor bemutatott daluk után most talán a ismertebb számukkal jelentkezem. Ennek szerzője a hetvenes években a 10cc nevű formáció tagjaként nagy sikert arató Graham Gouldman, aki a hatvanas években olyan slágereket írt, mint a Hollies „Bus Stop”-ja vagy a Herman's Hermits „No Milk Today”-e. A Yardbirdsnek sem a jelen bejegyzés főszereplője az egyetlen dal tőle, amit lemezre rögzítettek, Gouldman tollából származik ugyanis a még Eric Claptonnal rögzített „For Your Love” és az „Evil Hearted You” is.
Magáról a dalról is szóljunk pár sort: érdekesség, hogy eredetileg szitárral szerették volna felvenni a szólógitár helyett, de gyengének találták a hangzását, és végül torzítós gitárral helyettesítették. Ha nem így történt volna, fél évvel megelőzték volna a Beatlest az első, pop/rock felvételen szereplő szitárral. :-) Az eredeti elképzelés szerinti, de valószínűleg még csak félkész felvétel is fennmaradt, érdemes meghallgatni. Szitár nélkül is érezhető azonban a dalon az indiai zene hatása, elsősorban a Jeff Beck által játszott, visszatérő gitárdallamban és a dal közepe táján hallható gitárszólóban. Szövege ismét ismerős témát szólaltat meg: elhagyatva, sóvárgás az elvesztett kedves után; ha visszafogad, megmutatod Neki, hogy igazán (pontosan fordítva a címet) „lélekkel teli szíved” van. :-)
Az Electric Light Orchestra-ról én valószínűleg nem tudnék sok újat írni, hiszen az 1970-ben, a Move három tagja (Roy Wood, Jeff Lynne, Bev Bevan) által alapított zenekart itthon is jól ismerik. Az „Evil Woman”, a „Livin' Thing”, a „Last Train to London”, a „Rock & Roll Is King” vagy a „Calling America” biztosan sokaknak ismerősen cseng már cím alapján is. A hetvenes években talán leginkább ők haladtak a Beatles által kijelölt úton, John Lennon egyszer azt is megjegyezte, hogy ha a Beatles együtt maradt volna, zenéjük valószínűleg olyanná vált volna, mint amilyen az ELO-é. Roy Wood 1972-ben távozott az együttesből, hogy megalapítsa a Wizzard nevű formációt, amely azonban messze nem lett ennyire sikeres. Ezzel Lynne lépett elő a zenekar vezetőjévé, jóformán minden saját dalukat ő szerezte (születtek egyébként feldolgozásokból is nagy slágereik, mint például Chuck Berry „Roll Over Beethoven”-jéből). Zenéjüket meghatározza a szinte minden dalukban megjelenő nagyzenekari hangzás (persze itt is akadtak kivételek, mint például a legnagyobb amerikai sikerük, az 1979-es „Don't Bring Me Down”).
Az 1975-ben, az ötödik nagylemezükön megjelent „Strange Magic” nem tartozik a legismertebb dalaik közé, nekem viszont (amióta ismerem) egyik kedvencem tőlük. A szöveget talán nincs is értelme fordítgatni, úgysem tudnám magyarul visszaadni a hangulatát. Arról viszont megint lehet némi sejtésünk, hogy mit is takar az a „különös varázslat” a címben. :-)
Már megint egy angol zenekar következik; egyik kedvenc dalommal folytatom ma a blog írását. :-) A Moody Blues 1964-ben alakult Londonban; többek között az a Denny Laine is játszott benne (1964-től 1966-ig), aki a hetvenes években Paul McCartney együttesének, a Wingsnek is tagja volt. A Days of Future Passed című nagylemez készítésekor felállásuk a következő volt: Mike Pinder (billentyűs hangszerek, ének), Ray Thomas (fuvola, ütős hangszerek, szájharmonika, ének), Justin Hayward (gitár, ének), John Lodge (basszusgitár, ének), Graeme Edge (dobok, ütős hangszerek, ének).
A „Nights in White Satin”-t Justin Hayward írta még 1965-ben, felvételére és megjelenésére azonban csak 1967 novemberében került sor, egyszerre adták ki nagylemezen és kislemezen. A Days of Future Passed egy úgynevezett koncepcióalbum, amely teljes hosszában egy adott témát dolgoz fel; esetünkben egy nap történéseit beszéli el. A „Nights in White Satin” nagylemezen hallható változata több mint három perccel hosszabb a kislemezen megjelentnél, és míg ott csak egy mellotron utánozza a nagyzenekart, itt a London Festival Orchestra is játszik benne. A végén pedig, mintegy keretbe foglalva az egész nagylemezt, Mike Pinder billentyűs szavalja el Graeme Edge dobos versét.
Na de maradjunk a kislemezes változatnál, hiszen a dal – mivel a nagylemez összeállításánál jóval korábban íródott – önállóan is értelmezhető. Zenéje jól alátámasztja azt a már-már álomszerű világot, amit a szöveg leír; a háromnegyedes ritmus (legalábbis számomra) és Ray Thomas fuvolaszólója ezt még fokozza. A szövegben bizony van sok minden, ami számomra is ismerős. "Letters I've written, never meaning to send." („Levelek, amelyeket megírtam, [de] soha nem akartam elküldeni.”) – csak írsz és írsz, mintha Neki írnál levelet (mert úgy érzed, könnyítesz a lelkeden, ha leírod, amit gondolsz vagy érzel), de nem akarod (mert nem mered?) elküldeni, tudatni Vele a gondolataidat; vagy nem is tudod összeszedni őket egy levélben. "Beauty I've always missed with these eyes before; / Just what the truth is, I can't say any more." („Szépség, amit nem vettem észre a szemeimmel addig; / Hogy mi az igazság, azt már nem tudom elmondani többé.”) – amíg ott volt a közeledben, fel sem figyeltél arra, hogy milyen szép is, most viszont ezt már nem tudod elmondani, mert nem láthatod többet. Ha ennyiből még nem lett volna egyértelmű, hogy miről is van szó, a refrénben azzá válik: ("'Cause I love you…") :-) A második versszakban aztán feltűnnek a mások is, akik próbálnak tanácsokkal ellátni, bátorítani, de te visszautasítod ezeket, mondván, hogy nem értenek meg téged, közben irigykedve nézed, ahogy kézen fogva járnak a párjukkal. "Some try to tell me thoughts they cannot defend: / Just what you want to be, you will be in the end." – a végén az leszel, ami akarsz lenni? Nagyon jó tanács; mintha ez ennyire egyszerű lenne… Ha pedig nem éred el ezt, akkor „természetesen” benned van a hiba, mert nem próbáltad elégszer vagy eléggé. Nos, ez az, amit én ki tudok olvasni a sorokból, nyilván nem mindenkinél így csapódik le. Mindenesetre, ahogy fentebb írtam, az egyik nagy kedvencemről van szó; jó hallgatózást! :-)