Csapongjunk egy kicsit oda-vissza az időben; most ismét a hatvanas években járunk. A Dave Clark Five a beatkorszak egyik legrégebbi képviselője volt, gyökerei még 1957-re, tehát még a Beatlesnél is régebbre nyúlnak vissza, Dave Clark ekkor alakította meg saját magáról elnevezett, Dave Clark Quintet nevű, nevével ellentétben akkor még csak négytagú zenekarát. A sikerre azonban 1963-ig várniuk kellett, ekkor jelent meg „Glad All Over” című kislemezük (persze ekkor azonnal a Beatles legnagyobb vetélytársaként kezdték őket emlegetni). Klasszikus felállásuk a következő volt: Dave Clark (dob), Mike Smith (billentyűs hangszerek, ének), Lenny Davidson (gitár), Rick Huxley (basszusgitár), Denis Payton (szaxofon, szájharmonika, gitár).
A „Because” az első olyan sikerszámuk volt, amely szakított a rock and roll-hangzással, ehelyett egy lágy balladát hallhatott a közönség. Éppen ezért Angliában csak a „Can't You See That She's Mine” kislemez hátoldalán jelent meg, Amerikában viszont az ott kiadott kislemez A-oldalaként szerepelt, sőt felkerült az American Tour című nagylemezükre is. Hangzásában gyökeres változást hozott, szövege azonban ugyanarról szól, amiről korábbi dalaikban. Itt sem mennék bele nagy fejtegetésekbe, a sorok magukért beszélnek. :-)
A progresszív rock valószínűleg nem az első dolog, ami a nyolcvanas vagy főleg a kilencvenes évek zenéjéről eszébe jut az embernek. Mai bejegyzésünk témájául egy olyan zenekar dalát választottam, akik viszont éppen ebben az időszakban és ebben a műfajban alkottak nagyot (persze pályájuk tovább ívelt a harmadik évezredbe is). A Porcupine Tree még 1987-ben alakult Angliában, a kiváló énekes-zenész-dalszerző, Steven Wilson vezetésével. További tagjai (az 1999-es Stupid Dream nagylemez készítésekor): Richard Barbieri (billentyűs hangszerek), Colin Edwin (basszusgitár), Chris Maitland (dob). A zenekar 2011-re válságba került, többek között azért, mert Wilson inkább a szólókarrierjét szerette volna építeni. A banda nálunk is népszerű, 2009-ben koncertet is adtak Budapesten.
Ez a meglehetősen visszafogott, kellemes hangzású dal az ötödik nagylemezükre került fel, mely 1999 márciusában jelent meg, ugyanez év novemberében kislemezen is kiadták. Hangszerelése gazdag és színes, mégis csendes; ütős hangszer gyanánt csak egy csörgődob szólal meg benne Dallama akár egy gyerekdalé is lehetne, annyira kellemes, lágy és finom. Címe ne ijesszen meg senkit: szó sincs benne drogokról, egy kezdődő, de már előre láthatóan viszonzatlan szerelem jelenik meg benne. A nagylemezen a két utána következő dallal együtt egyfajta trilógiát alkot: a viszonzatlan szerelem először reményteli és romantikus („Pure Narcotic”); aztán ha továbbra sem viszonozzák, félelmetes és agresszív lesz („Slave Called Shiver”), majd végül egyszerűen csak nyomaszt az egész, és már semmit nem kívánsz attól, akit szeretsz, csak azt, hogy ne gyűlöljön téged ezért („Don't Hate Me”).
Újra egy kis „Kredenc”; ezúttal egy feldolgozást hallgatunk tőlük. Az „I Put a Spell on You”-t Jay Hawkins bluesénekes írta, és ő is rögzítette elsőként lemezre még 1956-ban. Állítólag nem mindenki volt teljesen beszámítható állapotban a felvétel készítésekor, és kissé – hogy is mondjam – szokatlanra sikeredett. :-) Ízlések és pofonok, de szerintem többet érdemelt volna ez a dal, minthogy önmaga paródiáját csinálják meg belőle. Érdekességként megemlítem, hogy egy évvel korábban készült egy „józanabb hangvételű” felvétel is, de az nem került kiadásra. A dal számos feldolgozást megért már a CCR verziója előtt is, Nina Simone 1965-ben, Alan Price az Animalsből való kiválása után új zenekarával 1966-ban készített felvételt a dalból, a tőle megszokott orgonajátékával. Ezek az eredetivel ellentétben nem sokkolni, netán nevettetni próbáltak, hanem „komoly” szerelmes dalként adták elő őket.
A kedvencem ezek közül a feldolgozások közül viszont mindenképpen a John Fogerty és csapata által az első (de csak Creedence Clearwater Revival-ként az első) nagylemezükre felvett változat, talán azért is, mert ebben a változatban hallottam először. Igaz, hogy a szövegből itt-ott lecsíptek – számomra legfeltűnőbb például az "I don't care if you don't want me" („Nem érdekel, ha nem kellek neked”) sort (amely tulajdonképpen összefoglalná az egész dalszöveg lényegét) tartalmazó versszak hiánya – viszont ezért bőven kárpótol Fogerty két perces gitárszólója, amely szerintem legalább annyira visszaadja azt a téboly határán táncoló hangulatot, ami a szövegből kiolvasható. Itt jegyzem meg, hogy ez az első (de valószínűleg nem az utolsó) dal a blogon, amelynek szövegével nem tudok és nem is akarok azonosulni, érthető okokból. De a zene az bizony zseniális, akár tetszik, akár nem. :-)
Szerző: Ben Byrne, James Stelfox, James Walsh, Barry Westhead
Nagylemez:Silence Is Easy
Pár nap kihagyás után ismét következzék egy angol zenekar, méghozzá egy itthon jóformán teljesen ismeretlen. A Starsailor 2000-ben alakult az angliai Wiganben, ugyanott, ahol tíz évvel korábban a legendás, a blogon már kétszer is szerepelt The Verve. A tagok (James Walsh gitáros-énekes, James Stelfox basszusgitáros, Barry Westhead billentyűs és Ben Byrne dobos) Tim Buckley 1970-ben megjelent nagylemezének címét választották az együttes neveként. A banda 2009-ben feloszlott, majd 2014-ben újraalakult. Eddig négy nagylemezt jelentettek meg, mindet 2009. előtt.
Bizonyára sokaknak ismerős az a helyzet, amikor valakik valakinek a szemében le akarnak járatni. Erről szól a „Silence Is Easy”, azzal megfűszerezve, hogy segíteni akarsz valakin, és tőle szeretnének valahogyan távol tartani a „jóakaróitok”. Nem is ismertek engem; miért utáltok engem, miért hazudtok rólam? A dal zeneileg egyébként pofonegyszerű, mindössze két akkord (E-dúr, A-dúr) váltakozik benne (Westhead üti a zongorát), nincs benne hangszerszóló sem, csak a közepe táján van egy szöveg nélküli rész, ahol furcsán (wah-wah effektus?) eltorzított gitárhangokat hallhatunk, ezt azért nem nevezném szólónak. Érdekesség, hogy a lemez készítésében közreműködött Phil Spector is, aki dolgozott többek között a Beatlesszel is (igaz, vitatott eredménnyel).
Már megint a Beatles! :-) Ezúttal egy, az eddigieknél kevésbé ismert dalukkal jelentkezem, mely elsősorban Paul McCartney szerzeménye, és a banda egyik legsikeresebb, legnagyobbra értékelt (és leginkább kísérletező) nagylemezén, az 1966-os Revolver címűn jelent meg.
Érdekesség, hogy itt csak Paul McCartney (billentyűs hangszerek, basszusgitár, ének) és Ringo Starr (dobok, ütős hangszerek) működik közre az együttes tagjai közül. A basszusgitár kivételével a felvételen gitárt nem is hallunk, a csembalóhoz hasonló hangzású klavikord, amelyen a versszakokban McCartney játszik, barokkos hangzást ad a dalnak (a refrénekben ezt zongora váltja fel), ehhez persze nagyban hozzátesz Alan Civil kürtszólója is. Szövege (az olyanok mellett, mint az „Eleanor Rigby” vagy a „Yesterday”) a Beatles által valaha írt egyik legszomorúbb, olyan valakiről, akinek valaha fontos voltál, de maga mögött hagyott, nem érdekled többé.
Nem Beatles, de Lennon-McCartney szerzemény. Ezt a dalt Peter Ashernek (McCartney barátnőjének, Jane Ashernek a bátyja) és Gordon Wellernek adták oda, akik kicsit az Everly Brothers hangzását idéző feldolgozást készítettek belőle (a Beatles soha, semmilyen formában nem rögzítette). A kislemez hátoldalán található saját szerzeményük, az „I Would Buy You Presents” pedig sajnos csak azt mutatja, hogy szerzőként messze nem ütötték meg azt a szintet, mint előadóként.
Az „I Don't Want to See You Again” elsősorban Paul McCartney szerzeménye, ahogyan a duó másik két nagy slágere („A World Without Love”, „Nobody I Know”) is tőle származik. Az előbbi kettőhöz képest szomorúbb hangvételű mind a dallama, mind a szövege: "Why do I cry at night? / Something wrong could be right. / I hear you say to me: / I don't want to see you again." („Miért sírok éjjel? / Valami rossz igaz lehet. / Hallom, ahogy mondod nekem: / Nem akarlak újra látni.”) vagy "As you turned your back on me, / You hid the light of day." („Ahogy hátat fordítottál nekem, / Eltakartad a napvilágot.”). Kellemes hangzású dal, viszont (vagy épp ezért) kár, hogy a Beatles nem játszotta soha.
Ma egy olyan angol zenekar következik, akikről sokaknak leginkább a hangszerek összetörésével befejezett koncertek jutnak az eszükbe. A Who gyökerei még 1961-re nyúlnak vissza, amikor a négy későbbi tagból hárman (Roger Daltrey, Pete Townshend, John Entwistle) megalapították a The Detours nevű zenekart. A Who nevet 1964-ben vették fel, nem sokkal ezután csatlakozott hozzájuk Keith Moon dobos, akinek őrült játéka meghatározó lett a zenéjükben. Rövid ideig The High Numbers néven működtek (egy kislemezük is megjelent így), majd ismét visszatértek a Who névhez. Ettől kezdve sorra aratták a sikereiket („My Generation”, „Substitute”, „The Kids Are Alright”, „I Can See for Miles”), majd a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Townshend két rockoperát is írt (Tommy, Quadrophenia), ezekből film is készült. Keith Moon 1978-ban, kábítószer-túladagolás következtében elhunyt, helyét a korábban a Small Facesben doboló Kenney Jones vette át. 1982-ben a banda feloszlott, de ezután is több koncertet adtak, 1996. óta pedig ismét működik a zenekar, ennek Entwistle 2002-ben bekövetkezett halála sem vetett véget.
Az 1969-es Tommy és az 1973-as Quadrophenia között jelent meg a Who's Next című nagylemez. Eredetileg ezt is egy rockopera, a „világvége utáni” témájú Lifehouse kísérőzenéjének szánták, azonban Townshend kénytelen volt lemondani róla, miután rájött, hogy nem tudja megvalósítani. A „Behind Blue Eyes” az opera fő gonosza, Jumbo dala lett volna. Zenéje szinte végig egy akusztikus gitárból és Entwistle visszafogott basszusgitározásából áll, a dal vége felé viszont a teljes zenekar (Townshend elektromos gitáron, no meg Keith Moon) belép, és ettől kezdve teljesen más, szinte ördögi ritmusokat és dallamokat hallhatunk, majd ismét az eredeti hangzásra visszatérve, csendesen ér véget a szám. A szöveg is ezt követi; az elején egy meg nem értett ember panaszait hallhatjuk: senki sem érti, milyen a rossznak, a szomorú embernek lenni, ráadásul ezért másokat hibáztat. A refrén egy (félig-meddig) érző lény képét festi elénk: "But my dreams, they aren't as empty, / As my conscience seems to be. / I have hours only lonely, / My love is vengeance that's never free." („De az álmaim nem ennyire üresek, / Amilyennek a lelkem tűnik. / Az óráimat magányosan töltöm, / A szerelmem bosszú, amely sohasem szabad.”). A második refrén után következik a zajosabb rész, amelynek hangzását a szöveg is alátámasztja, egy igazi gonosz jelenik meg előttünk. Ezután megismétlődik az első három sor, és ezzel ér véget a szám.
A „Behind Blue Eyes” a Who egyik legismertebb dala, számos feldolgozása született, azonban ezek közül a legismertebbet, amely 2003-ban jelent meg, jó lenne inkább elfelejteni – de sajnos, mivel rendszeresen felbukkan a rádiók műsoraiban, kicsit nehezen megy…
A Led Zeppelinnel már találkozhattunk ebben a blogban; az akkor bemutatott lágy ballada után most egy ismertebb (és rövidebb), rájuk jobban jellemző dalról írok pár sort. :-)
A „Good Times Bad Times” az első nagylemezükön (1969 januárjában), illetve az első kislemezükön (1969 márciusában) jelent meg, ha úgy vesszük, minden szempontból az első kiadott daluk. Ráadásul a nagylemezen is ez a szám az első a tizenháromból. :-) Az egész nincs három perc hosszú, de minden benne van, ami a Led Zeppelint jellemzi: Plant jellegzetes énekstílusa, Page gitárszólója (itt egy orgonához való erősítőt használ), no és persze Bonham Keith Moont idéző, őrült dobolása (főleg ami a lábdobot illeti). A dal címe magyarul „Jó idők, rossz idők”-et jelent, de a szövegből úgy tűnik, főhősünk inkább az utóbbiból vette ki a részét. :-)
Ha egy nappal megkésve is, de Bon Scott hetvenedik születésnapja (amit sajnos nem érhetett meg) alkalmából ma egy AC/DC felvételt hoztam a blogra. Az ausztrál együttest nálunk is sokan ismerik (noha jóval népszerűbbek a Scott halála után, Brian Johnsonnal készült dalaik), így talán nem szorul bővebb bemutatásra. Viszont ahogy a múltkor a Deep Purple-nél láttuk és hallottuk, minden zenekar tartogathat meglepetéseket. :-)
A mai bejegyzés tárgya csak a High Voltage nagylemez ausztráliai kiadásán jelent meg, ezen kívül csak a „Baby Please Don't Go” (Big Joe Williams szerzeménye, az AC/DC feldolgozása a Them 1964-es felvételén alapul) kislemez hátoldalán (ezt is csak Ausztráliában adták ki, a „Love Song” csak később, válogatáslemezeken „jutott el” a világ más részeire). Érdekesség, hogy ezen a lemezen George Young, Angus és Malcolm testvére, az egykori Easybeats basszusgitárosa játszik. A „Love Song” valahogy nem az AC/DC-től megszokott stílust képviseli, bár a hosszú, több mint egy perces bevezetőben hallható gitárhangok sejtetik, hogy kiket is hallunk. A bevezető után azonban valami teljesen másra vált az egész: egy lassú balladára, Scott saját magához képest igencsak visszafogott énekével. Ilyen sorokat, mint a második versszakban a "When you smile, I see stars in the sky, / When you smile, I see sunrise", a harmadikban az "I have got hearts and flowers for you" vagy az utolsóban az "If you leave me, you will make me cry, / When I think of you saying goodbye. / Oh, the sky turns to a deeper blue, / That's, that's how I would feel if I lost you.", nem sűrűn hallhatunk, hallhattunk az AC/DC-től. :-)
Szerző: Gaz Coombes, Rob Coombes, Danny Goffey, Mick Quinn
Nagylemez:Supergrass
Megint Anglia, megint britpop. :-) A Supergrass egy itthon kevésbé ismert zenekar, melyet 1993-ban alapított Gaz Coombes (ének, gitár), Mick Quinn (basszusgitár) és Danny Goffrey (dob). Velük zenélt (billentyűs hangszereken játszott) Rob Coombes, Gaz testvére, aki hivatalosan csak 2002-ben csatlakozott az együtteshez. Pályafutásuk 2010-ig tartott, ez alatt hat nagylemezt jelentettek meg.
A „Moving” 1999 szeptemberében jelent meg kislemezen, majd a zenekar harmadik, saját magukról elnevezett nagylemezén ugyanennek a hónapnak a végén. A dal visszafogottan kezdődik, de ez csak az első refrénig tart, ahol belépnek a ritmushangszerek, és szinte diszkóritmust vesz fel, majd visszalép a versszakhoz, ahol a kezdeti visszafogottság helyett már szinte repülünk. A versszakok és a refrének egyébként is élesen elválnak egymástól, teljesen más dallamviláguk van, mégis valahogy összeillenek, igencsak jól összerakott számmal van dolgunk. Szövege arról szól, amikor állandóan úton vagy (a zenekar vonatkozásában egyértelmű utalás a turnék közbeni folyamatos utazásokra), másik értelmezésben viszont valami olyasmit is jelent, amit korábban a James 2001-es dalánál már hallhattunk, azzal a különbséggel, hogy itt már lassan azt sem tudod, mit hagytál magad mögött, ki is vagy, összefolynak a napok, és úgy érzed, csak vesztegeted az idődet mindennel. Csak egy biztos pont van ebben az egészben: az, akinek a gondolata állandóan a fejedben jár ("I've got to find somebody to help me, / I'll keep you in mind.").