Ma ismét egy itthon is népszerű amerikai zenekartól hallgatunk valamit. A nálunk csak „Kredenc”-ként becézett Creedence Clearwater Revival mindössze öt évig, 1967-1972. között működött (ha nem számítjuk bele az 1959-1967 közötti, Blue Velvets illetve Golliwogs néven rögzített anyagaikat), de szinte minden daluk sláger lett. A banda tagjai: John Fogerty gitáros-énekes (és a dalaik többségének szerzője), testvére Tom Fogerty gitáros, Stu Cook basszusgitáros és Doug Clifford dobos.
A „Have You Ever Seen the Rain?” az utolsó igazán ismert számuk volt, a Pendulum című nagylemezen jelent meg 1970 decemberében, a következő hónapban pedig kislemezen is. Korábbi sikereikhez képest hangzása lágyabb, nem hallható benne gitárszóló sem (ami azért jellemző volt a CCR-re), viszont szövege is borongósabb hangulatú: nem mást, mint a zenekar feloszlásának rémét sejteti. Ugyanakkor ráhúzható más helyzetekre is: mindig nagy csend előzi meg a bajt, bánatot ("There's a calm before the storm"), ezért általában váratlanul ér ("Have you ever seen the rain / Coming down on a sunny day?").
Ismét a skótok Bob Dylanje, Donovan következik. :-) A múltkori bejegyzéshez képest még egy kicsit visszaugrunk, de maradunk ugyanabban az évben. A „Catch the Wind” az első kislemeze volt, 1965 márciusában jelent meg, majd két hónappal később felkerült első nagylemezére is (az Egyesült Államokban ennek címe is Catch the Wind lett).
Magáról a dalról: a hangszerelése kicsit színesebb, mint a „To Sing for You”-nál, itt egy (egyszerűbb) szájharmonika-szólót is hallhatunk, valamint a második versszaktól belép egy nagybőgő (vagy basszusgitár?) is. A „szigorúan” háromakkordos (Esz-dúr, Ász-dúr, B-dúr) versszakok egymásutánjától zeneileg kissé elszakad a szöveg nélküli középrész, majd még két versszak következik, az utolsóban kapott helyet a harmonikaszóló, egyedül az utolsó sor szövege marad meg, mintegy összegezve az egész dalt. A szöveg megértéséhez itt sincs szükség verselemző képességekre, habár mi tagadás, egyszerű, de szép képeket használ. Mi mindent is szeretnél azzal, akit szeretsz: benne lenni a szívében, érezni Őt magad körül, megfogni a kezét, elrejtőzni a mosolya mögött – de ennyi erővel akár megpróbálhatnád a szelet is elkapni, hiszen utóbbira is legalább annyi esélyed van. Egész jó egy tizennyolc éves sráctól, nemde? :-)
Mai bejegyzésem főszereplőivel már foglalkoztam a blogban, akkor a legnagyobb sikerükké vált (igaz, félig nem is saját) dalukat hallgathattuk meg. A most következő szám ugyanazon a lemezen jelent meg, kislemezként (egyébként ez volt az 1999-es feloszlásuk előtti utolsó) viszont várni kellett rá a következő év márciusáig. A „Sonnet”-ben nincs szó általános érvényű emberi problémákról vagy „a pénz rabszolgáiról” (és amúgy a verselésének sincs semmi köze a szonetthez mint versformához); a szöveg egy sokkal személyesebb dologról beszél. Igen, a szerelemről (mint a pop/rock számok körülbelül 90%-a). :-) Hangszerelése viszont nagyban hasonlít, akusztikus és elektromos gitárok, vonósok is megjelennek, igaz, utóbbiak kevésbé meghatározóak a hangzásban, mint a „Bittersweet Symphony” esetében, és maga a zene is kevésbé monoton.
Szerelemből pedig (már megint) a beteljesületlenről van itt szó, arról mintha sokkal többet lehetne írni és énekelni. Vannak itt szóvirágok bőven. "Eyes open wide, / Looking at the heavens with a tear in my eye." („Tágra nyitott szemekkel / Nézek a mennyekbe egy könnycseppel a szememben.”): fáj, hogy nem érheted el azt (számodra tényleg a Mennyországot jelenti/jelentené ennek a lánynak a szerelme; és éppen olyan elérhetetlennek is tűnik), amit annyira szeretnél. "Sinking faster than a boat without a hull" („Gyorsabban süllyedek, mint egy test nélküli hajó”): annyira hatalmába kerít ez az érzés, hogy úgy érzed, lehúz a mélybe. "Dreaming about the day when I can see you there, my side, / By my side." („Arról a napról álmodom, amikor ott láthatlak, magam mellett.”): mintha tudnád, hogy soha semmi nem valósulhat meg ebből az álomból. A végén egy kisebb csavar jön: "Here we go again, and my head is gone, my Lord. / I stop to say hello, 'cause I think you should know by now…" („Megint itt tartunk, és a fejem elszállt, Istenem, / Megállok, hogy rád köszönjek, mert úgy gondolom, mostanra már biztosan tudod…”): rájössz, csak Őrá tudsz gondolni, és csak arra vágysz, hogy elmondhasd neki, amit érzel (vagyis eddig még nem is tudott róla; hoppá… :-) ). De ha valaki ezek alapján azt gondolná, hogy valamiféle giccsparádét kell elviselnie ebben a négy és fél percben, kellemesen fog csalódni. :-)
Ismét vissza Angliába, méghozzá egy Rolling Stones-dallal. A Sticky Fingers a kilencedik nagylemezük volt, és az első olyan, amelyen semmilyen formában nem működött közre Brian Jones, illetve amelyen Mick Taylor gitáros a banda teljes értékű tagjaként van jelen.
A „Wild Horses” ezen a lemezen jelent meg 1971 áprilisában, majd két hónappal később kislemezen is. A felvételen a zenekar alapfelállása kiegészül Jim Dickinson zongoristával; Mick Taylor akusztikus gitáron, Keith Richards pedig elektromos és tizenkét húros akusztikus gitárokon játszik. A dalt Jagger barátnője, Marianne Faithfull hatására írta, érdekesség viszont, hogy az első két sor ("Childhood living is easy to do, / The things you wanted I bought them for you") Keith Richardstól származik, aki a fiának írta ezeket. A szöveg többi része a szeretett személy elvesztéséről, illetve a vele szembeni ellenkezésről szól: vadlovak sem húzhatnak el engem innen ("Wild horses couldn't drag me away" – ez egyébként Faithfulltól származik, akinek a szájából egy kis híján halálos kábítószer-túladagolás után hangzott el).
Ezúttal egy amerikai előadó 1964-ben (nagylemezen 1965-ben) megjelent számát vesszük górcső alá. Del Shannont bizonyára sokan ismerik nálunk is, „Runaway” című hatalmas slágere emlékeim szerint még a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején is rendszeresen felbukkant a magyar rádiók műsorában – már amennyire vissza tudok ezekre az időkre emlékezni. :-)
Charles Weedon Westover 1934. december 30-án született Michigan államban. Már gyerekként is gitározni tanult. 1954-ben behívták katonának, Németországba került, itt a The Cool Flames nevű zenekarban játszott. Szolgálati ideje leteltével visszatért otthonába ahol folytatta a zenélést, majd 1958-ban felvette a Charlie Johnson művésznevet, amelyet 1960-ban Del Shannonra változtatott, amikor a Bigtop kiadóhoz szerződött. Itt három nagy sikerszáma is megjelent: az 1961-es „Runaway” és a „Hats Off to Larry”, valamint az 1962-es „Little Town Flirt”, ezek után azonban a sikerek elmaradtak, és Shannon 1964-ben elhagyta addigi kiadóját, és az Amy-nál folytatta zenei pályafutását (itt jelent meg a jelen bejegyzés témájául szolgáló dala is). Nem csak előadóként, hanem szerzőként is említésre méltó: dalai többségét saját maga szerezte, bár jelentek meg feldolgozásai, ugyanakkor ő is írt dalokat más előadóknak, ilyen volt például az angol Peter & Gordon duó 1964-ben megjelent „I Go to Pieces” című száma is. Shannon karrierje folytatódott a hetvenes, nyolcvanas években is, azonban egyre jobban úrrá lett rajta a depresszió, mígnem 1990. február 8-án, otthonában öngyilkos lett.
A rövid áttekintés után figyeljünk egy kicsit magára a dalra. Dallamvilága valamelyest emlékeztet a „Runaway”-éra, viszont valahogy érezhető benne az akkor már Amerikában is dúló Beatles-láz hatása is. A „Runaway”-ben és több korábbi dalában hallható kezdetleges szintetizátort itt elektromos orgona váltja fel, amelyen egy szólót is hallhatunk a dal vége felé. Shannon jellegzetes fejhangját itt a dal végére tartogatja. A dal szövegének témája sokak számára lehet ismerős: elfutni azzal, aki számodra a legkedvesebb, azok elől, akik őt bántották; megmenteni őt tőlük.
Ismét vissza a hatvanas évekbe. :-) A Small Faces szerepelt már a blogban korábban; a harmadik bejegyzésben bemutatott dalukhoz képest visszamegyünk két évet az időben, oda, amikor még minden rendben volt, és szó sem volt a feloszlásukról. Az 1967-ben megjelent Small Faces című nagylemezük a második, egyben az első, ami az Immediate kiadó gondozásában jelent meg. Ez nem keverendő össze a Decca kiadónál egy évvel korábban megjelent, azonos című albumukkal.
A mai bejegyzés tárgya alig két perces, első hallásra könnyed dalocska. Steve Marriott tizenkét húros gitárján játssza a bevezetőt, amely hamar átvált egy pörgős ritmusra, ahogy a többiek is bekapcsolódnak. Közepe táján egy egyszerű orgonaszólót is hallhatunk Ian McLagan által (mely tulajdonképpen nem más, mint az énekdallam billentyűs hangszerre átültetve). A szöveg tartalmáról már a cím („Szedd össze magad”) is sokat elárul. Mondanivalója hasonló, mint Donovan korábban bemutatott daláé: felejtsd el azt, aki elhagyott, hiszen itt vagyok neked én mint barát, mint társ a bajban ("You see me as a friend, / But I'm a friend in need."), és hasonlóak vagyunk, hallgass rám ("I'm just like you, / So take my lead"). No de mire mindezt végigolvasná az ember, vége is a dalnak, ezért most, tőlem szokatlanul, „mellékelek” egy jópofa videoklipet is a számhoz. Azért nem teszek ilyeneket a bejegyzésekbe, ha nem muszáj, mert a videó kicsit elvonja az ember figyelmét magáról a dalról – de ezt most muszáj, még akkor is, ha amúgy semmi köze a dal szövegéhez, annyira pihent agyú volt, aki kitalálta és leforgatta (Marriott mint „csibész”, Lane, McLagan és Jones pedig mint rendőrök). :-)
Most egy olyan együttes (jobban mondva duó) következik, akikről így, ebben a felállásban valószínűleg az életben nem hallottam volna, ha nem keresek mindenféle zenét az interneten. :-) Az Electronic a Smiths gitárosa, Johnny Marr és a New Order énekes-gitárosa, Bernard Sumner (mindketten angolok) által 1988-ban alapított formáció, amely 1999-ig létezett, ez idő alatt három nagylemezük jelent meg; a mai bejegyzés tárgya a harmadik, utolsó lemezen található (Raszputyin arcképe a borítón pedig furcsa, de mi tagadás, eredeti ötlet :-) ).
Nos hát itt ez a több mint öt és fél perces szám, van itt minden: gitár, szájharmonika (talán az egész dalban Marr állandóan ismétlő harmonikadallama a legemlékezetesebb), valami billentyűs hangszer a csendesebb részeknél, na meg kicsit furcsa dobolás (dobgép?). Szövege pedig nem teljesen egyértelmű, de egy-két sorban azért felvillan egy s más, ami az én egyszerűbb fejemnek is világos: "I'm sick and tired of being second best" („Belebetegedtem és belefáradtam abba, hogy a második legjobb vagyok.” – valószínűleg nem valami sportversenyre gondol főhősünk). Aztán az első refrén: "Don't ever doubt me! / What's come over you? / Won't you forgive me? / What are you gonna do?" („Soha ne kételkedj bennem! / Mi lett úrrá rajtad? / Nem bocsátasz meg nekem? / Mit fogsz tenni?”) – négy rövid, de sokat mondó mondat, az első sor talán kicsit túlzó, dicsekvő is. A dal végén lévő, visszafogottabban énekelt részben (mely aztán megismétlődik) már csak a tényekkel szembesíti önmagát és azt, akinek a dal szól: "And in my mind I know I'm right, / It's the same thing every night. / You're not to blame, so don't you cry, / You don't need me, so hurt my pride. / And all the time I know we tried / Line by line and side by side, / And I still pray that we'll get by, / But it don't seem real, and I don't know why." („És belül tudom, hogy igazam van, / Ugyanaz a dolog történik minden éjjel. / Nem te vagy a hibás, hát ne sírj, / Nincs rám szükséged, hát sértsd meg a büszkeségemet. / És tudom, mindvégig próbáltuk / Soronként és egymás mellett, / És még mindig imádkozom, hogy kijöjjünk egymással, / De az nem tűnik valódinak, és nem tudom, miért.”), az ismétlésben csak az első négy sor ugyanaz, utána ismét az első két sor jön, majd a harmadik sor kifordítása: "Why do you cry? You're not to blame." („Miért sírsz? Nem te vagy a hibás.”), végül az utolsó sor ("When will you change this sad refrain?" – „Mikor fogsz te változtatni ezen a szomorú refrénen?”) ismételgetésével ér véget a dal. Azt hiszem, olyan nótával állunk szemben, amelynek szövege bizonyos helyzetekben megüli az ember gyomrát, „cserébe” viszont van egy jól énekelhető refrénje és egy fülbemászó szájharmonika-dallama.
Szerző: David Baynton-Power, Tim Booth, Saul Davies, Jim Glennie
Nagylemez:Pleased to Meet You
Ma ismét egy (nálunk kevésbé ismert) angol bandától hallgatunk valamit, ezúttal ugrunk egy kicsit előre az időben, a XXI. század legelejére. A James 1982-ben alakult Manchesterben, több tagcserén is keresztülment, majd 2001-ben feloszlott, de 2007-ben ismét összeállt, és azóta is működik. 1985-ben jelent meg első nagylemezük, amelyet 2001-ig még további nyolc követett; ezek közül a Pleased to Meet You volt az utolsó. Felállásuk a következő volt ekkor: Tim Booth (ének), David Baynton-Power (dob), Saul Davies (gitár), Jim Glennie (basszusgitár), Mark Hunter (billentyűs hangszerek), Michael Kulas (gitár) és Adrian Oxaal (gitár).
A mai bejegyzésben szereplő dal a zenekar utolsó és egyik legnagyobb sikere volt a hat évig tartó „szünetük” előtt. Zeneileg viszonylag egyszerű, ugyanaz a négy akkordból álló akkordmenet (D-moll, F-dúr, C-dúr, G-dúr) ismétlődik benne végig. Megjelenik benne egy hegedű is, amelyen Saul Davies gitáros játszik. Utóbbit leszámítva nekem egy kicsit a U2 zenéjét juttatja eszembe. Szövegében utalásokat találunk többek között a Pomádé (Grease) című filmre is, mondanivalója nekem nem teljesen világos, de azt sejteti, hogy az életnek akkor is mennie kell tovább, ha összeborítottunk mindent magunk körül, lépni kell tovább (mintegy „válaszul” az első versszakban megjelenő, öngyilkosságot sejtető "Are you aching for the blade/grave?" sorokra). Ugyanakkor az egész utalhat magára a zenekarra is, hiszen az fennállása első húsz évében elég sok mindent túlélt.
Ismét egy nálunk is jól ismert előadóval folytatom. A Bee Gees-t három Angliában született testvér, Barry, Maurice és Robin Gibb alapította még 1958-ban, Ausztráliában. 1967-ben tértek vissza Angliába, ettől kezdve váltak világszerte ismertté, ebben az évben jelent meg Bee Gees' 1st című nagylemezük, amely nevével ellentétben összességében már a harmadik volt. 1969-ben Robin Gibb elhagyta az együttest, a következő évben azonban ismét összeállt a három testvér. Barryvel és Maurice-szal ebben a rövid időszakban is megjelent egy nagylemez, Cucumber Castle címmel (Robin pedig szintén megjelentette saját lemezét). A hetvenes évek közepére stílusuk teljesen megváltozott, a banda a disco műfaj egyik legjelentősebb képviselője lett.
Jelen bejegyzésem tárgya még a rövid ideig tartó feloszlás előtti időszakba esik, ekkor még velük zenélt Vince Melouney gitáros és Colin Petersen dobos is (mindketten Ausztrália szülöttei). Az ötödik, Idea című nagylemezükön jelent meg 1968 szeptemberében, majd három hónappal később kislemezen. Robin Gibb énekli a vezérszólamot egy olyan figura szemszögéből, akinek a tréfáira a világ elkezd sírni, sírására nevet, halálára pedig élni kezd. Sokan úgy értelmezik ezt a szöveget, hogy magának az ördögnek a szemszögéből szól. A középrésszel együtt viszont kicsit más értelmet kap: főhősünk rossz cselekedetei (a címben szereplő „tréfák”) visszaszállnak saját magára. ("And I fell out of bed, / Hurting my head from things that I said." – „És kizuhantam az ágyból, / Megütöttem a fejem azoktól a dolgoktól, amiket mondtam.”)
Az 1968-ban alakult angol (nahát :-) ) Deep Purple talán a legismertebb kemény rockot játszó együttes nálunk is, viszont a nevük hallatán valószínűleg senkinek sem a mai bejegyzésben bemutatott dal fog eszébe jutni elsőre. :-)
Ez a szám a Purple első kislemezének, a „Hush”-nak a hátoldalán, illetve az első, Shades of Deep Purple című nagylemezükön szerepel, egyik első saját szerzeményük. Sokkal inkább a pszichedelikus rock, mint a kemény rock műfajába tartozik, amely első felállásuk (Rod Evans – ének, Ritchie Blackmore – gitár, Nick Simper – basszusgitár, Jon Lord – billentyűs hangszerek, Ian Paice – dob) idején jellemző volt a zenekarra. A tőlük megszokotthoz képest eléggé egyszerű dalocska, feltűnhet, hogy nincs benne se gitár-, se orgonaszóló, amelyek nélkül később már szinte elképzelhetetlen lett volna egy-egy számuk. A bevezető hangokból tényleg úgy tűnhet, mintha tényleg semmi másról, csak egy esős napról lenne szó, azonban az utolsó versszak második sorában mintegy elrejtve megtalálható az igazi jelentése is: "Sun starts shining on through, / New world, my world with you, / It's strange what Sun can do on one more rainy day." („A Nap kezd átragyogni mindent, / Új világ, az én világom veled, / Furcsa, hogy mit tesz a Nap egy újabb esős napon.”). Nem tartom valószínűnek, hogy ahhoz a bizonyos, fejünk felett világító égitesthez szólnak ezek a sorok; lásd még itt. :-)