Megjelenés éve: 1970. (áthangszerelt változat), 2003. (eredeti változat)

Szerző: John Lennon, Paul McCartney

Nagylemez: Let It Be (áthangszerelt változat), Let It Be... Naked (eredeti változat)

Már megint az a bizonyos „a kevesebb néha több”. :-) A Beatles utolsó nagylemezén jelent meg a mai bejegyzés témáját képező dal, és egyúttal az utolsó kislemezük is ez volt. De nem azt a változatot szeretném bemutatni, amely 1970 májusában megjelent, hanem az addig csak a „Let It Be” című filmben hallható, jóval később, 2003-ban megjelent, Paul McCartney által újrakevert számokat tartalmazó Let It Be... Naked című lemezről valót. A Let It Be nagylemezen, illetve a kislemezen megjelent, Phil Spector által „felhígított” verziót egyébként sem találtam sehol a videómegosztókon, de valahogy nem is hiányzik. :-)

A „The Long and Winding Road” elsősorban Paul McCartney szerzeménye. A filmben kissé szokatlan felállásban adják elő: McCartney zongorázik, John Lennon a basszusgitárt pengeti, és Billy Preston is közreműködik egy orgonaszólóval (ez utóbbit egyébként Spector teljesen eltüntette az általa áthangszerelt változatból); csak George Harrison és Ringo Starr maradnak a „saját” hangszereiknél. Szövege legalább kétféleképpen értelmezhető: egyfelől a zenekar feloszlására való utalások találhatók benne (amiben végül éppen a Spector és McCartney között, erről a dalról kialakult nézeteltérések is szerepet játszottak), másrészt egy elvesztett, kilátástalan vagy viszonzatlan szerelemről is szólhat („A hosszú és kanyargós út, amely az ajtódig vezet” – szól mindjárt az első sor). Később ilyeneket is hallhatunk: "Why leave me standing here; let me know the way!" („Miért hagynál itt állni engem; mutasd meg az utat nekem!”) vagy "Don't leave me waiting here, lead me to your door!" („Ne várakoztass engem itt, vezess el az ajtódhoz!”); ezek leginkább a következőt sugallják: nem tudom, mit tegyek, hogy viszonozd, amit érzek; kérlek, segíts! Ha valaki figyelmesen hallgatja a dalt, egy dolog feltűnhet: a Let It Be nagylemezen megjelent változatban Paul azt énekli: "Anyway, you'll never know the many ways I've tried", míg a ...Naked albumon a never helyett always szerepel a szövegben, ugyanis nem csak áthangszerelt változatról van szó, hanem két különböző felvételről. A Spector által készített változat eredetije a Beatles Anthology 3 című válogatáslemezén jelent meg (amelyet sajnos szintén nem tudok itt bemutatni).

Megjelenés éve: 1992.

Szerző: Colin Greenwood, Jonny Greenwood, Ed O'Brien, Phil Selway, Thom Yorke

Nagylemez: Pablo Honey

Ma megint egy angol zenekar következik (nem baj, majd elfogynak egyszer :-) ): a Radiohead vitathatatlanul az alternatív rockzene egyik óriása, és mint ilyet, valószínűleg nem sokaknak kell bemutatni itthon sem (én viszont, szégyen vagy sem, nem igazán ástam bele magam a munkásságukba). A banda gyökerei egészen 1985-ig nyúlnak vissza, amikor öt iskolatárs megalakította az On a Friday nevű formációt. Végleges nevüket (mely a Talking Heads együttes 1986-os dalából ered) 1991-ben vették fel.

Jelen bejegyzés témája 1992 szeptemberében jelent meg kislemezen, ezt követte a Pablo Honey nagylemez a következő év februárjában. Sem a „Creep”, sem az utána következő két kislemez („Anyone Can Play Guitar”, „Stop Whispering”), sem a nagylemez nem ért el nagy sikert, de elindította a Radiohead karrierjét, és a két évvel későbbi The Bends már óriási siker lett (a kritikusok szemében is), ahogyan azóta szinte minden lemezük.

De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk csak 1992-ben. A „Creep” többek között arról is híres (hírhedt) lett, hogy a Hollies együttes 1974-es, „The Air That I Breathe” című dalával való hasonlóság miatt Albert Hammond és Mike Hazlewood nevét is fel kellett tüntetni a szerzők között. Ennek alapja az, hogy ugyanazt az akkordmenetet használja mindkét dal, ami egyrészt nem teljesen igaz, másrészt ilyen alapon az ötvenes-hatvanas években agyon-vissza perelhette volna egymást mindenki amiatt a bizonyos agyonhasznált akkordmenet miatt (lásd például itt vagy itt, hogy ismertebb példákat hozzak). A dalban végig ugyanaz a négy akkord ismétlődik (G-dúr, H-dúr, C-dúr, C-moll), ennek ellenére sem tűnik monotonnak, mivel éles különbség van a csendesebb versszakok és az igencsak zajos refrének között. A mindegyik refrén előtt hallható (kivéve az utolsót), mennydörgésszerű zaj Jonny Greenwood gitárostól származik, akinek először nem tetszett, túl csendes volt a dal, és ezekkel a húrok közé csapásokkal próbálta azt elrontani – viszont így talán éppen azt tette hozzá, ami hiányzott belőle.

Ez az ellentét megjelenik a dal szövegében is („természetesen” már megint egy szerelmes dalról van szó egyébként): a versszakok arról szólnak, hogy Te milyen csodálatos, különleges vagy (illetve hogy én milyen szeretnék lenni, a második versszakban), ezekkel szemben a refrén azt mutatja be, hogy én ténylegesen milyen vagyok, és nem éppen pozitív értelemben ("But I'm a creep, / I'm a weirdo. / What the hell am I doing here? / I don't belong here." – „De én egy rém vagyok, / Egy különc vagyok. / Mi a fenét csinálok én itt? / Nem tartozom ide.” – tudom, hogy a „creep” címszónál nem szerepel a „rém” egy szótárban sem, viszont jobb szó szerintem nincs, amivel át lehetne vinni a dalszöveg jelentését magyarra). A második versszakban megjelenik egy ilyen sor is: "I want you to notice when I'm not around", azaz „Akarom, hogy észrevedd, amikor nem vagyok ott a közelben.” – nem az a különleges dolog, ha valaki észreveszi azt, amikor a közelében vagy; az sokkal inkább, ha hiányzol neki, vagyis az tűnik fel neki, ha nem vagy ott. A második refrén után következik a középrész, amely még a refrénnél is zajosabb, és a szöveg szempontjából is itt éri el a csúcspontját a dal, a másodikból harmadik személyre vált át, és mintegy beigazolódik főhősünk magáról alkotott képe: a lány elmenekül tőle, mert megrémül tőle, ijesztőnek tartja ("She's running out the door…"). Aztán a végén ismét lecsendesedik minden, és az utolsó versszak-refrén párost hallhatjuk, ahol mintegy összegzi az eddigieket, majd a refrén végén az "I don't belong here" sor ismétlésével, csendesen zárul a dal. Így leírva talán értelmetlen rizsának tűnik mindez, de meghallgatva mégiscsak más élmény az egész. :-)

Megjelenés éve: 1979.

Szerző: Mick Jones, Joe Strummer

Nagylemez: London Calling

Ma ismét egy angol zenekar dala következik. A Clash 1976-ban alakult, pályafutásuk legnagyobb részében a Joe Strummer (ének, gitár), Mick Jones (ének, gitár), Paul Simonon (basszusgitár) és Nicky Headon (dob) felállásban játszottak. A punkmozgalomhoz tartozott, de zenéjükben sok más műfaj (reggae, funk, ska, rockabilly) elemeit is átvették.

Az 1979-ben megjelent, London Calling című dupla nagylemezük jelentette a banda számára az áttörést, a legnagyobb sikert. Ennek utolsó száma (jelen bejegyzés témája) annyira későn került fel a lemezre, hogy már a borítóra sem került fel, mivel az akkor már a nyomdában volt. Persze a későbbi kiadásokon szerepel a „Train in Vain” címet kapott dal (eredeti címe „Stand by Me” volt, de ezt megváltoztatták, nehogy összetévesszék Ben E. King amerikai énekes 1961-ben megjelent, azonos című slágerével). 1980-ban aztán kiadták kislemezen is. A Clash legismertebb dalai közül talán ennek van a legkevesebb köze a punkzenéhez: egyszerű, szerelmes dal (a kiábrándultabb fajtából), a zene pedig még inkább távol áll tőle (érdekesség, hogy éppen a vonatzakatolásra emlékeztető ritmusáról kapta a címét, amely egyébként sehol nem szerepel a szövegben).

Megjelenés éve: 2002.

Szerző: Liam Gallagher

Nagylemez: Heathen Chemistry

Az Oasis már korábban szerepelt e blog hasábjain; ma egy, a „Wonderwall”-nál kevésbé ismert dalukkal jelentkezem.

A „Songbird” a Heathen Chemistry című nagylemezen jelent meg 2002 júliusában, kislemezen pedig a következő év februárjában. Ez volt a zenekar első olyan, kislemezen megjelent száma, amelyet az énekes, Liam Gallagher szerzett. Hangszerelése visszafogottabb a megszokottnál, jól igazodik a dalszöveg tartalmához. Utóbbi egyébként magáért beszél, olyan sorokkal, mint "Never felt this love from anyone". Talán az is világos, hogy a címben szereplő „énekesmadár” nem szó szerint értendő. :-)

Megjelenés éve: 1965.

Szerző: Brian Hugg, Mike Hugg

Nagylemez: Having a Rave Up

Ismét egy angol együttessel megyünk tovább. Az 1963-ban alakult Yardbirdsről általában annyit „illik” tudni, hogy három gitárlegenda (Eric Clapton, Jeff Beck és Jimmy Page) itt kezdte a zenei pályafutását. A hatvanas évek angol (brit) rockzenekarai közül a Rolling Stones, az Animals és a Them mellett ők képviselték a bluesos irányvonalat, későbbi éveikben (1966-tól) aztán őket is elragadta a kísérletezési kedv, és jelentek meg olyan dalaik, mint a „Shapes of Things”, az „Over, Under, Sideways, Down” vagy a „Happenings Ten Years Time Ago”. A banda 1968-ban oszlott fel, gyakorlatilag ennek a „romjaiból” alakította meg Jimmy Page a Led Zeppelint.

A „Mr. You Are a Better Man Than I” a második nagylemezükön jelent meg 1965 novemberében, majd a „Shapes of Things” kislemez hátoldalán 1966 februárjában. Érdekesség, hogy a dalt a Manfred Mann dobosa, Mike Hugg és testvére, Brian szerezte. A felvétel, a Having a Rave Up több dalával együtt, átmenetet képez a Yardbirds korábbi, bluesos hangzása és az akkor még csak kezdődő pszichedelikus korszak között. Szövegében az előítéletekről szól, hogy miért ítélünk el valakit az öltözködése, a beszéde alapján, vagy éppen azért, mert nem vágyik gazdagságra, fényűzésre, vagy a hite, világnézete alapján. Az utolsó versszak utolsó sorában megjelenik a háborúellenesség is, a refrénekben pedig erős iróniával azt mondja: ha ezeket így gondolod (mármint elítélsz másokat ilyenek miatt), hát jobb ember vagy mint én. A második versszak/refrén páros után Jeff Beck egy akkordra épített, enyhén torzított gitárszólóját hallhatjuk, és a zene is nagyobb lendületet vesz, hogy a végére ismét visszatérjen a kezdeti, nyugodtabb ritmusba. Na de nem szaporítom tovább a szót; jó hallgatózást! :-)

Megjelenés éve: 1969.

Szerző: Robert Johnson

Nagylemez: Let It Bleed

A Rolling Stonest alighanem senkinek sem kell bemutatnom, viszont egy kevésbé ismert dalukkal (pontosabban feldolgozásukkal) folytatom a blogírást ma.

A „Love in Vain” eredetileg Robert Johnson blueszenész szerzeménye, 1939-ben, Johnson halála után jelent meg. A Stones itt-ott módosított a szövegen, és persze az egy szál gitáros eredetivel ellentétben itt a teljes zenekar játszik a felvételen, kiegészítve Ry Cooder mandolinszólójával. A Let It Bleed nagylemezen egyébként ez az egyetlen szám, amely nem Mick Jagger és Keith Richards szerzeménye. A dal szövege túlzott magyarázatra nem szorul, a cím és az utolsó sor ("All my love's in vain" – „Az egész szerelmem hiábavaló”) mindent elárul. Előkerül az éjszaka, a vasútállomás, a vonat – a blues jellemző „kellékei”. Éjszakai hallgatásra pont ideális. :-)

Megjelenés éve: 2000.

Szerző: Guy Berryman, Jonny Buckland, Will Champion, Chris Martin

Nagylemez: Parachutes

Ismét a Coldplay: visszaugrunk két évet az időben, az első nagylemezük megjelenéséhez. A „Trouble” 2000 októberében, a Parachutes után három hónappal jelent meg kislemezen, az albumról harmadikként. A gitárközpontúbb „Shiver” és „Yellow” után ez a dal mintegy előrevetíti a későbbi, legnagyobb sikereik („Clocks”, „The Scientist”) zongorára épített hangzását. Hangszerelése visszafogottabb, dallama komorabb a két korábbiénál, ami a dalszövegeket összehasonlítva érthető is.

A szöveg nem más, mint bocsánatkérés, de nem olyan értelemben, ahogy korábban a „Don't Let Me Be Misunderstood”-nál láttuk; inkább már az a fajta, amikor minden sajnálkozás hiábavaló, mert visszavonhatatlanul tönkretettél mindent: először csak szavakkal, ("And I lost my head, / And thought of all the stupid things I'd said."), aztán tettekkel is (a második versszak utolsó sorában a "said" helyett már "done" szerepel). A harmadik versszakban pedig már ott van az, hogy nem tudsz szabadulni ebből, nem tudod jóvátenni a dolgokat ("But here am I in my little bubble."). De közben mégis megpróbálod, próbálsz magyarázkodni (refrén: "I never meant to cause you trouble, / I never meant to do you wrong, / And I, well, if I ever caused you trouble, / Oh, no, I never meant to do you harm." – „Én soha nem akartam neked bajt okozni, / Soha nem akartam veled rosszul bánni, / És hát, ha valaha is bajt okoztam neked, / Ó, nem, soha nem akartalak bántani téged.”). Olyan ez, mint amikor már mindennek vége kettőtök között, és utólag próbálsz megbocsátást nyerni (ha már mást nem érhetsz el, de tudod, hogy sosem fog igazán megbocsátani), semmint valami békülési próbálkozás.

Megjelenés éve: 1985.

Szerző: Mark Knopfler

Nagylemez: Brothers in Arms

Ismét pár nap kihagyás után egy altatónak is beillő dalról írok ma. :-) Az angol (mi más? :-) ) Dire Straits együttest talán nem kell bemutatnom, hiszen nálunk is igen jól ismert bandáról van szó, alighanem elég annyi, hogy zenéjükre éppúgy hatással volt a hetvenes évek gyökerekhez visszatérő blues-rockja (szemben az akkor virágkorát élő punkmozgalommal), mint ahogy a zenekar vezetőjének, Mark Knopfler gitáros-énekes-szerzőnek a dalszövegeire Bob Dylan.

Az 1985-ben megjelent Brothers in Arms az ötödik nagylemezük volt, ez hozta meg számukra a nagy áttörést a népszerűség terén, szinte minden dala sláger lett: a „So Far Away”, a „Money for Nothing”, a „Walk of Life”, a címadó dal, no és természetesen – igaz, már csak nyolc és fél perces hossza miatt sem annyira, mint a felsoroltak, de – a mai bejegyzés témáját adó „Why Worry”.

Kezdjük mindjárt egy érdekességgel a dallal kapcsolatban (ami egyébként szerintem nem teljesen igaz). A dallam forrása többek szerint a XIX. században élt osztrák zeneszerző, Franz Schubert egy 1827. körül írt noktürnje; nekem mindenesetre nem tűnik azonosnak a kettő, még ha az első néhány hang tényleg meg is egyezik. Éneket csak a dal első felében hallhatunk, az utolsó több mint négy percben Knopfler visszafogott gitárszólója hallható, később előkerülnek a dobok is. Különösen kedves hangzású a dalban szinte folyamatosan hallható rövidke zongoradallam is. A szöveg nem szorul különösebb magyarázatra, itt éppen nem a fentebb említett Dylan-hatás érezhető. De azért egy fordítást megér. :-)

Az első versszak vigasztalás: "Baby, I see this world has made you sad, / Some people can be bad, / The things they do, the things they say. / But baby, I'll wipe away those bitter tears, / I'll chase away those restless fears / That turn your blue skies into grey." („Kedvesem, látom, ez a világ elszomorított téged, / Néhány ember rossz lehet, / A dolgok, amiket tesznek, amiket mondanak. / De kedvesem, én letörlöm azokat a keserű könnyeket, / Én elűzöm azokat a nyughatatlan félelmeket, / Amik kékről szürkévé változtatják az eget neked.”). Ez folytatódik a refrénben is: "Why worry? / There should be laughter after pain, / There should be sunshine after rain. / These things have always been the same, / So why worry now?" („Miért aggódsz? / Nevetésnek kell jönnie a fájdalom után, / Napsütésnek kell jönnie az eső után. / Ezek a dolgok mindig is ugyanazok voltak, / Hát miért aggódsz most?”). A második versszakban a másik oldalról nézzük ugyanezt: "Baby, when I get down, I turn to you, / And you make sense of what I do, / I know it isn't hard to say. / But baby, just when this world seems mean and cold, / Our love comes shining red and gold, / And all the rest is by the way." („Kedvesem, amikor magam alatt vagyok, hozzád fordulok, / És te adsz értelmet annak, amit teszek, / Tudom, ezt nem nehéz kimondani. / De kedvesem, amikor ez a világ utálatosnak és hidegnek tűnik, / A szerelmünk vörösben és aranyban ragyog, / És minden más mellékes.”).

Mit is lehet ezekhez hozzáfűzni? Jó zenehallgatást! :-)

Megelenés éve: 1965.

Szerző: Bert Berns

Nagylemez: -

Ismét egy szomorkásabb dallal folytatom az írogatást. A Them együttes 1964-ben alakult Belfastban, Észak-Írországban. A zenekar énekese, Van Morrison később, 1966-os kilépése után szólóban is nagyot alkotott. További alapító tagjai: Billy Harrison (gitár), Alan Henderson (basszusgitár), Eric Wrixon (billentyűs hangszerek) és Ronnie Milling (dob). A zenekart folyamatos tagcserék jellemezték, 1964-1966 között négy billentyűs és nyolc(!) dobos fordult meg itt.

A „Here Comes the Night” szerzője Bert Berns, aki olyan, nálunk is jól ismert dalsikereket jegyzett, mint a „Twist and Shout”, a „Piece of My Heart”, a „Hang On Sloopy” vagy az „Under the Boardwalk”. Enyhén bluesos beütésű dal, jól illeszkedik a Them repertoárjába, eredetileg viszont az angol énekesnő, Lulu rögzítette még 1964-ben, jóval kisebb sikerrel. Morrisonék az eredeti, nagyzenekarral és kórussal színesített felvételhez képest jóval egyszerűbb hangszereléssel vették fel a saját változatukat, a dal szerkezete is megváltozott (például az eredetiben egy hangnemváltás is található, a Them felvételén már nem), a tempót felgyorsították, és természetesen a szövegen is módosítaniuk kellett. A dal közepe táján egy gitár- és orgonaszólót hallhatunk, valahogy szöveg nélkül is egy egyedül töltött éjszakát juttatna az eszembe. De ha már szöveg: még egy dal a magányról, az elhagyottságról, és ami még rosszabb, végig kell nézned, hogy az egykori párod mennyire boldog az új választottjával. Igazán a második versszakban van a „lényeg”: "There they go, it's funny how they look so good together; / Wonder what is wrong with me? / Why can't I accept the fact she's chosen him, / And simply let them be?" („Ott mennek ők ketten, furcsa, hogy mennyire jól néznek ki együtt; / Csodálkozom, mi a baj velem? / Miért nem tudom elfogadni a tényt, hogy őt választotta, / És egyszerűen békén hagyni őket?”). Jártunk már ebben a cipőben, igaz? :-)

Megjelenés éve: 1980.

Szerző: Simon Gallup, Matthieu Hartley, Robert Smith, Laurence Tolhurst

Nagylemez: Seventeen Seconds

Csak ugrálunk összevissza a stílusok között. :-) A mai bejegyzés témája az eddigiek közül alighanem a legkomorabb. Az 1976-ban alakult, nálunk sem ismeretlen angol Cure együttes második nagylemezén, még jóval a nagy áttörést hozó stílusváltásuk (utóbbira a legismertebb példa a „Friday I'm in Love”) előtt jelent meg, kislemezen (hadd ajánljam meghallgatásra a kislemez B-oldalát, egy jó kis vonatozós zenét) és nagylemezen is 1980 áprilisában.

A zene egy rémálomszerű képet jelenít meg előttünk, Laurence Tolhurst egyhangú, végig változatlan dobolása, Robert Smith és Simon Gallup (basszus) gitárjainak hangzása egyaránt hozzájárul a nyomasztó hangulathoz. Smith szövege pedig saját elmondása szerint is egy gyerekkori álmából ered: egyedül, elveszve az erdőben. Magában a dalszövegben viszont megjelenik egy lány is, ("Come closer and see, see into the trees, / Find the girl if you can (…) I hear her voice, and start to run / Into the trees…" – „Gyere közelebb és láss, láss be a fák közé, / találd meg a lányt, ha tudod (…) Hallom a hangját, és futni kezdek, / Be a fák közé…”) aki viszont, ahogyan a dal végére kiderül, valójában nincs is ott, de a hangja hívogatott végig ("Suddenly I stop, but I know it's too late, / I'm lost in a forest all alone. / The girl was never there, it's always the same, / I'm running towards nothing, again and again and again and again…" – „Hirtelen megállok, de tudom, túl késő most már, / Elvesztem az erdőben teljesen egyedül. / A lány soha nem volt ott, ez mindig ugyanígy van, / Futok a semmi felé, újra és újra és…”). Nos, ez tényleg beillik rémálomnak, de ha kicsit „álomfejtők” is akarunk lenni, vajon lehetséges-e a szöveget úgy értelmezni mint utalást a való életre, valami olyasmire, hogy hiába futsz valaki után, hiába keresed, nem találod (értsd: nem viszonozza az érzéseidet, leráz magáról), és ez nem is egyszer történt már meg veled az életben ("always the same", "again and again and again")?