Megjelenés éve: 1965.

Szerző: Donovan Leitch

Nagylemez: What's Bin Did and What's Bin Hid

Ismét vissza a hatvanas évekbe; egy skót énekes-gitáros-dalszerző, Donovan dalával jelentkezem ma. Donovan Philips Leitch 1946-ban született Glasgowban, első lemezei 1965-ben (tehát mindössze 19 éves korában) jelentek meg. Korai felvételein Bob Dylan hatása érezhető, később pedig, sok akkori előadóhoz hasonlóan, ő is a kísérletezés felé fordult, ennek jó bizonyítékai a hatvanas évek második felében megjelent, pszichedelikus hatásokat mutató dalai: „Mellow Yellow” (1966.), „Sunshine Superman” (1966.), „Atlantis” (1968.), hogy csak a legismertebbeket említsem. Na de ne szaladjunk előre ennyire… :-)

A „To Sing for You” 1965 májusában jelent meg nagylemezen, ugyanennek a hónapnak a végén pedig a „Colours” kislemez B-oldalaként. Zenei szempontból sok említésre méltó nincs benne: három akkord, egy szál gitár és ének (ebben a dalban még szájharmonika sincs, ellentétben sok korai felvételével), de hiszen ezekben a dalokban nem is annyira a hangszerelés vagy a technika volt a lényeg, sokkal inkább a szöveg. Donovan korai szövegei viszont nincsenek egy „súlycsoportban” a Dylan által írtakkal, sokkal könnyebben értelmezhetők, nem érdemes bennük mögöttes tartalmat keresni. Jelen esetben egyfajta vigasztalásról van szó (méghozzá „természetesen” itt-ott szerelmes felhangokkal), ilyen sorokkal, mint "Forget the one who went and made you cry, / I'll sing a song for you, / That's what I'm here to do, / To sing for you." („Felejtsd el azt, aki elment, és aki miatt sírtál, / Énekelek egy dalt neked, / Ez az, amiért itt vagyok, / Hogy énekeljek neked.”). :-)

Megjelenés éve: 1986.

Szerző: Neil Finn

Nagylemez: Crowded House

Ma igazi „egyslágeres” csapattal jelentkezem a nyolcvanas évekből. Most először elhagyjuk Angliát, irány a kenguruk földje: a Crowded House-t 1985-ben, Melbourne-ben alapította az új-zélandi Neil Finn énekes-gitáros, valamint az ausztrál Paul Hester dobos és Nick Seymour basszusgitáros. Első nagylemezük 1986 júniusában jelent meg, a rajta szereplő dalok közül került ki a banda legnagyobb slágere, a „Don't Dream It's Over”, amely ugyanez év októberében jelent meg kislemezként. A zenekar 1996-ban feloszlott, majd 2006-ban újraalakult (Paul Hester egy évvel korábban öngyilkos lett, új dobosuknak az amerikai Matt Sherrod-ot vették be).

Na de térjünk rá magára a dalra: őszintén megmondom, sokáig azt hittem, John Lennon valamelyik késői számát hallom a rádióban, Neil Finn hangja (különösen a kezdő sorban és a refrénben) engem erősen emlékeztet Lennonéra. Van ebben a dalban valami megmagyarázhatatlanul nyugtató, ugyanakkor biztató, erőt sugárzó is, erre a szöveg is ráerősít, akárcsak a szám közepe táján hallható orgona- és gitárszóló (az orgonán az amerikai Mitchell Froom játszik). A szöveg mondanivalója tömören, legalábbis ahogy én értelmezem: ne hagyd, hogy elszakítson minket egymástól a világ. A refrénben található a következő sorpár: "They'll come, they'll come to build a wall between us, / You know that they won't win." („Jönnek majd, jönnek majd, hogy falat építsenek közénk, / Tudod, hogy nem fognak győzni."), ugyanakkor az utolsó versszakban a következő is elhangzik (a kedvenc sorom a dalban egyébként): "Now I'm walking again to the beat of a drum, / And I'm counting the steps to the door of your heart." („Most megint dobszóra lépdelek, / És számolom a lépéseket a szíved ajtajáig.”) – tehát még együtt sem vagyunk, de már az egymástól való elszakadástól próbáljuk megóvni egymást? Érdekes az is, hogy pont erre a versszakra változik meg a dobolás is: a dal elején, a gitárszólóig hallható csendesebb, úgynevezett „kávázást”, amikor a dobverővel a dob peremét(káváját) ütik, hangosabb pergődobra ütések váltják fel, mintegy illeszkedve az utolsó versszak első sorához. Na de nem szaporítom a szót tovább; jó hallgatózást! :-)

Megjelenés éve: 1967.

Szerző: Reg Presley

Nagylemez: -

Már megint egy angol együttessel folytatom. A Troggst 1964-ben alapította két gyerekkori barát, Reg Presley énekes és Ronnie Bond dobos, hozzájuk csatlakozott Pete Staples basszusgitáros és Chris Britton gitáros. Legnagyobb sikereiket 1966/67-ben érték el, az első dal, ami eszünkbe jut róluk, a „Wild Thing”, de a még ugyanebben az évben megjelent „With a Girl Like You” sem sokkal marad el tőle népszerűségben. No és persze köztük van a mai bejegyzés témája is. :-)

A „Love Is All Around” az énekes, Reg Presley szerzeménye, ez talán még tovább emeli a dal nagyszerűségét. Ellentétben a banda korábbi sikereivel („Wild Thing”, „I Can't Control Myself”), itt nem a végtelenül egyszerű, kemény hangzás a meghatározó: egy lassú, szerelmes dalocska, vonósokkal, visszafogott dobolással, többszólamú énekkel (igaz, volt már nekik lassú számuk is a slágerlistán, a szintén 1966-ban megjelent „Any Way That You Want Me”, de annak sikere meg sem közelítette a legnagyobbakét).

Nem szoktam az egyes dalok feldolgozásairól írni, de itt fontosnak tartom megemlíteni, hogy ez a szám 1994-ben a skót Wet Wet Wet együttes előadásában. Hogy miért írok erről? Azért, mert tanítani lehetne vele, hogy a kevesebb néha több; meg sem közelíti az eredetit. No de fogunk még találkozni pár hasonló esettel. :-) Ha már itt tartunk, hadd ajánljam viszont mindenki figyelmébe az R.E.M. három évvel korábbi, 1991-es feldolgozását (itt nem Michael Stipe, hanem Mike Mills énekel). :-)

A szövegre nem térnék ki külön, a sorok magukért beszélnek. :-)

Megjelenés éve: 1965.

Szerző: Bennie Benjamin, Gloria Caldwell, Sol Marcus

Nagylemez: -

Ismét vissza a hatvanas évekbe, Eric Burdonnel és népi zenekarával folytatom a blogírást. :-) Viccesnek hangozhat, de tény, hogy az akkori angol beatzenekarok közül az Animals és a Van Morrison vezette Them képviselte leginkább a bluesos vonalat (még a jóval népszerűbb Rolling Stones-nál is jobban).

A zenekar 1962-ben alakult Eric Burdon énekessel, Alan Price orgonistával, Hilton Valentine gitárossal, Bryan (Chas) Chandler basszusgitárossal és John Steel dobossal. Ebben a felállásban érték el legnagyobb sikereiket a hatvanas évek első felében, a „The House of the Rising Sun” („A Felkelő Nap Háza”) című népdalból készült feldolgozásukat alighanem mindenki ismeri.

A „Don't Let Me Be Misunderstood” ez után jelent meg fél évvel, 1965 januárjában, eredetileg Nina Simone amerikai énekesnő dala volt, mely mindössze két hónappal Burdonék feldolgozása előtt jelent meg. Érdekesség, hogy valójában Gloria Caldwell nem szerzője a dalnak, hanem az ő férje, Horace Ott a szöveg írója, azonban egy jogi akadály miatt Ott nevét nem tüntethették fel a szerzők között, helyette Caldwell (eredetileg neki íródott a dal szövege) neve szerepel a szerzők között. Alan Price a dal végén hallható, vonósok által játszott dallamocskát átültette orgonára és gitárra, ezt a bevezetőben és minden versszak végén játssza Hilton Valentine-nal együtt. Eric Burdon senkiével össze nem téveszthető hangján szólalnak meg a bocsánatkérés sorai: "Baby, do you understand me now? / Sometimes I feel a little mad. / But don't you know that no one alive can always be an angel? / When things go wrong, I seem to be bad." („Kedvesem, értesz most engem? / Néha kicsit őrültnek érzem magam. / De hát nem tudod, hogy senki nem lehet mindig angyal, aki él? / Amikor a dolgok rosszra fordulnak, gonosznak tűnök.”). A refrént már az egész zenekar énekli: "I'm just a soul, whose intentions are good, / Oh, Lord, please, don't let me be misunderstood!" („Én csak egy olyan lélek vagyok, akinek jók a szándékai, / Ó, Uram, kérlek, ne engedd, hogy félreértsenek engem!”). A középrészben megint Burdon szólóénekével hallhatjuk a következőket: "If I seem edgy, I want you to know / That I never mean to take it out on you. / Life has its problems, and I get my share, / And that's one thing I never mean to do, / 'Cause I love you." („Ha idegesnek tűnök, akarom, hogy tudd, / Hogy soha nem rajtad akarom azt kitölteni. / Az életnek megvannak a gondjai, és én is megkapom a részemet, / És ez az a dolog, amit soha nem akarok tenni, / Mert szeretlek téged.”). A szöveg valahogy azt kívánja üzenni: mindenkinek vannak rossz pillanatai, kérlek, ne ezek alapján ítélj meg engem!

Megjelenés éve: 2002.

Szerző: Guy Berryman, Jonny Buckland, Will Champion, Chris Martin

Nagylemez: A Rush of Blood to the Head

Talán nem túlzás azt mondani, hogy ami a kilencvenes években a „Bittersweet Symphony” volt, az volt a XXI. század első évtizedében az 1998-ban alakult angol (már megint :-) ) Coldplay együttes legnagyobb sikerét jelentő „Clocks”. A dalt végigkísérő zongoradallam valószínűleg mindenkinek „beleégett” már a fülébe lassan tizenöt év alatt, és a banda nevét hallva is minden bizonnyal ez lesz az a szám, ami mindenkinek beugrik; valahogy itt minden megvan egy helyen, ami az együttes stílusát jellemzi. :-)

A dal 2002 augusztusában, második nagylemezükön jelent meg, majd ugyanez év decemberében kislemezen is. Felépítése zeneileg viszonylag egyszerű, ugyanaz az akkordmenet kíséri végig az egészet, a középrészt ("And nothing else compares") leszámítva. A dal szövegének jelentésére nekem nem igazán sikerült rájönnöm, de van benne egy sor, ami viszonylag egyértelmű, és önmagában is érdekes, értelmezhető: "Am I a part of the cure, / Or am I part of the disease?" („Vajon én a gyógyítás része vagyok, / Vagy a betegség része?”), azaz a jó vagy a rossz oldalon állok, a világot a jó vagy a rossz irányba terelem?

Megjelenés éve: 1997.

Szerző: Richard Ashcroft (Mick Jagger, Keith Richards)

Nagylemez: Urban Hymns

Egyik korábbi bejegyzésemben írtam, hogy az Oasis „Wonderwall”-ja a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb dala. A mai bejegyzés tárgya viszont – nyugodtan kijelenthető – a legnagyobb sláger ebből az évtizedből, valószínűleg a kezdő hangokból felismeri bárki, a reklámoktól kezdve szinte mindenhol felbukkant már.

Pár szó az előadóról: a Verve (ismét egy angol zenekar, mi más? :-) ) a britpop műfaj egyik legrégebbi képviselője, bár népszerűségük azért elmarad a műfaj óriásai (Oasis, Blur) mögött. 1990-ben alapította Richard Ashcroft énekes, Nick McCabe gitáros, Simon Jones basszusgitáros és Peter Salisbury dobos. Később csatlakozott hozzájuk Simon Tong gitáron és billentyűs hangszereken. A banda 1999-ben, belső ellentéteik miatt feloszlott. 2007-ben ismét összeálltak az eredeti felállással, ennek azonban két év múlva ismét feloszlás lett a vége.

A „Bittersweet Symphony” 1997 júniusában jelent meg kislemezen, három hónappal később pedig az Urban Hymns című nagylemezen is. A dal szövegét – dalaik többségéhez hasonlóan – Richard Ashcroft szerezte, zenéje azonban egy 1966-os felvételre épül, mely nem más, mint a Rolling Stones „The Last Time” című számának szimfonikus zenekarra áthangszerelt, szöveg nélküli feldolgozása; ezt David Whitaker hangszerelte, a felvétel pedig Andrew Oldhamnek, a Stones eredeti menedzserének zenekarával készült. Emiatt Mick Jagger és Keith Richards nevét is fel kellett tüntetniük a szerzőknél.

Szövegének tartalmáról már a cím („Keserédes szimfónia”) is sokat elmond. Ez a szimfónia maga az élet, ahol próbálsz megélni, és a pénz rabszolgája maradsz mindhalálig ("Trying to make ends meet, / You’re a slave to money, then you die."), hiába próbálsz kitörni ebből, nem megy ("No change, I can't change…"), és nem tudsz önmagad lenni, mert mindig valakinek meg akarsz felelni ("But I'm a million people from one day to the next"). Sokáig lehetne még boncolgatni a szöveget, de nagy részét őszintén szólva én sem egészen értem. Jó zenehallgatást! :-)

Megjelenés éve: 1965.

Szerző: John Lennon, Paul McCartney

Nagylemez: Help!

Ismét a legendás liverpooli négyestől következik egy dal; aki gitározik, valószínűleg ez tőlük az egyik első, amit megtanult. :-)

A szám elsődlegesen John Lennon szerzeménye; talán itt érhető tetten leginkább Bob Dylan rá gyakorolt hatása (bár Dylan viszonylag kevés szerelmes dalt írt). Hangszerelése eltér a tőlük megszokottól, McCartney basszusgitárját leszámítva: két akusztikus gitárból, seprűvel megszólaltatott pergődobból, kézi ritmushangszerekből és egy fuvolaszólóból áll (ez a dal utolsó versszakának helyén hallható, John Scott zeneszerző-karmester játszotta fel, kétszeresen felvéve, egy mélyebb és egy magasabb szólamban). A dal szerepel a Help! című filmben is.

A szöveg szintén megér pár sort. Elhagyott valaki, akit szeretsz, és nem tudsz mit kezdeni ("If she’s gone, I can’t go on"), viszont ez a sor értelmezhető úgy hogy még nem hagyott el, de félsz attól, hogy elhagy. Ugyanez a kettős értelem a negyedik versszakban is megtalálható: "How could she say to me / Love will find a way?" („Hogyan mondhatná/mondhatta nekem, / Hogy a szerelem majd talál utat magának?”), a harmadik versszak első fele aztán megint egy csavart visz az egészbe: "How can I even try? / I can never win." („Hogyan is próbálhatnám meg egyáltalán? / Sohasem győzhetek.”), azaz még együtt sem vagytok, és már az elvesztése miatt aggódsz. Egy viszont biztos: az emberek nevetnek rajtad, és állandóan azt hallod tőlük, hogy el kell rejtened a szerelmedet. Nos, ha valaki volt már ebben a helyzetben, alighanem teli torokból fogja énekelni a refrént – saját tapasztalat. :-)

Megjelenés éve: 1969.

Szerző: Jon Anderson, Clive Bailey, Chris Squire

Nagylemez: Yes

Pár nap kihagyás után most egy itthon jól ismert (és szintén angol) zenekarral folytatjuk. Az 1968-ban alakult Yes együttest a progresszív rock óriásaként tartják számon, azonban az itthon nagy slágerré lett két késői dalukon (az 1983-as „Owner of a Lonely Heart” és a négy évvel később megjelent „Rhythm of Love”) ebből már nem sok köszön vissza. A jelen bejegyzés tárgyául szolgáló dalban pedig inkább még nem. :-)

A „Sweetness” a Yes első kislemezeként jelent meg 1969 júliusában, majd a még ugyanebben a hónapban kiadásra került, Yes című első nagylemezükön is. A dal Jon Anderson énekes, Clive Bailey gitáros és Chris Squire basszusgitáros szerzeménye, és még inkább tekinthető pszichedelikusnak mint progresszívnek, ami nem is csoda a megjelenés idejét nézve. Itt még nyoma sincs a kísérletezésnek, a bonyolult dalszerkezetnek, bár a hangszerelés már itt is elég összetett. Lassú, nyugodt, kellemes, szerelmes dalocska, amelyet akár még a Bee Gees is a magáénak tudhatna, szövegének tartalma nagyjából összefoglalható az első sorral: "She brings the sunshine to a rainy afternoon" („Ő elhozza a napsütést egy esős délutánra”). Persze ha megint a megjelenés idejére gondolunk, a rosszmájúak biztosan fognak kábítószeres utalásokat „találni” a szövegben, de én ezt a lehetőséget inkább megtartom nekik. :-)

Megjelenés éve: 1967.

Szerző: Allan Clarke, Tony Hicks, Graham Nash

Nagylemez: Evolution

Ismét vissza a hatvanas évekbe, a változatosság kedvéért ismét egy angol csapattal: az 1962-ben alakult Hollies a kor egyik meghatározó beategyüttese volt, egy időben a Beatles legnagyobb vetélytársának tartották őket. (amit persze sok zenekarról állítottak, de a liverpooli négyest valahogy senkinek sem sikerült utolérnie sem akkor, sem azóta – ez persze nem jelenti azt, hogy ne alkottak volna mások is maradandót :-) )

A Hollies zenéje, ellentétben a Beatlesszel vagy a beatzenekarok többségével, nem annyira a rock and rollból és a bluesból táplálkozott, inkább a poposabb vonalon mozogtak (bár tény és való, hogy nekik is voltak rhythm & blues feldolgozásaik). Nagy slágereik többsége nem a banda saját szerzeménye (például az „I Can't Let Go”, a „Bus Stop”, a „He Ain't Heavy, He's My Brother” vagy a „Sorry Suzanne”, de akár említhetném a hetvenes évek közepén megjelent „The Air That I Breathe”-t is), azonban a nagylemezeiken (és a kislemezek hátoldalán) akadt bőven saját dal. Ilyen a „Heading for a Fall” is. A cím ne tévesszen meg senkit, a dalnak semmi köze a belga Vaya Con Dios 1992-es, azonos című slágeréhez. Az Evolution volt a zenekartól a második nagylemez, amelyen csak saját szerzemények szerepeltek, ez képviseli az ő pszichedelikus korszakukat. (melyen ugyebár szinte minden beat-, pop- és rockzenekar átesett a hatvanas évek második felében :-) )

Na de nézzük (hallgassuk) magát a dalt. Rockzenének nem igazán nevezhető, viszont van itt minden: indiai hatások, hegedű (vagy cselló?), csembaló (ebben megint nem vagyok teljesen biztos, de a dal hangszereléséről sehol semmit sem találni), keringőritmus (komolyan mondom, a szám közepén hallható, szöveg nélküli résznél mindig egy báltermet képzelek magam elé :-) ), no meg Allan Clarke szólóéneke az első versszakban, a dal hátralévő részében három, illetve kettő énekszólamot hallhatunk (amely jellegzetes vonása a zenéjüknek). Mindehhez viszonylag egyszerű, szerelmes szöveg társul: amikor szeretsz valakit, és elvarázsol a szépsége ("I seem to be hypnotized by all your beauty"), de tudod, hogy úgysem lesz belőle semmi ("I know that I'm heading for a fall"), és csak időpocséklásnak tűnik az egész ("Or am I wasting my time?"), viszont ha megpróbálod elhagyni, tudod, hogy az emléke kísérteni fog ("If I try to leave you, I know that you'll haunt me…"). Mindezek alig több mint két percbe sűrítve. Nagy kedvencem tőlük; jó hallgatózást! :-)

Megjelenés éve: 1995.

Szerző: Noel Gallagher

Nagylemez: (What's the Story) Morning Glory?

Hogy ne érhessen az a vád, hogy őskövület vagyok a zenei érdeklődésemet tekintve, ma egy viszonylag friss(ebb) dalról fogok írni pár sort, amelyre még „első kézből”, gyerekkoromból is emlékszem. :-)

És megint egy angol zenekar: az Oasist talán nem sokaknak kell bemutatni, ők voltak a kilencvenes évek legnépszerűbb britpop- (ez a hatvanas évek beatzenéjéből eredő, a nyolcvanas évek végén kialakult stílus) együttese. A banda 2009-ben a vezető szerepet betöltő Gallagher testvérek közötti feszültségek miatt feloszlott.

A „Wonderwall” a második nagylemezükön jelent meg 1995 októberében, majd ugyanennek a hónapnak a végén kislemezen is. Több mint húsz év távlatából visszatekintve elmondható, hogy a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb dala lett belőle, és az Oasisről valószínűleg ez fog mindenkinek először eszébe jutni. (ha nem, akkor a „Live Forever” :-) ) Hangszerelése viszonylag egyszerű, a zenekar alapfelállását vonósok, a dal végén pedig egy zongora egészíti ki. Szövegében ismét szerelmes dallal van dolgunk, talán legjobban az "I don't believe that anybody feels the way I do about you now." sor („Nem hiszem, hogy bárki is úgy érez irántad most, mint én.”) foglalja össze a mondanivalóját, de van még pár, ami említésre méltó: "There are many things that I would like to say to you, but I don't know how." („Sok dolog van, amit el szeretnék mondani neked, de nem tudom, hogyan.” – talán utalás a Beatles 1966-os „I Want to Tell You” című dalára, amelynek szintén ez a témája), vagy "Maybe you're gonna be the one that saves me…" („Lehet, hogy te leszel az, aki megment engem…” [a magánytól?]). Van viszont egy elég egyértelmű Beatles-utalás is: "And all the roads that lead you there are winding" („És kanyargós minden út, amely oda vezet téged.” – utalás a legendás négyes Let It Be nagylemezén megjelent „The Long and Winding Road” című dalára). Magát a címet egyébként egy 1968-ban készült filmből vette át Noel Gallagher, amelynek – megint csak kapcsolat a Beatleshez, milyen meglepő :-) – George Harrison szerezte a zenéjét.