Megjelenés éve: 1969.

Szerző: Ronnie Lane, Steve Marriott

Nagylemez: The Autumn Stone (antológia)

A harmadik bejegyzésben egy itthon kevésbé ismert, egyébként szintén angol együttes dalával jelentkezem. Az „Arcoknak” talán két számát ismerik itthon viszonylag jobban, az egyik az 1966-os „All or Nothing”, a másik az 1967-ben megjelent „Itchycoo Park”. Pár mondat erejéig ezért térjünk ki most az előadóra is. A zenekart 1965-ben alapította Londonban Steve Marriott gitáros-énekes, Ronnie Lane basszusgitáros, Jimmy Winston billentyűs és Kenney Jones dobos. Ebben a felállásban viszont csak egy évig zenéltek (igaz, ebben az időben is megjelent már néhány lemezük), 1966-ban Winstont Ian McLagan váltotta fel a billentyűs hangszereknél, akinek játéka épp annyira meghatározó eleme lett a banda zenéjének, mint Marriott énekhangja vagy Jones dobolása. Ez a felállás egészen a zenekar feloszlásáig, 1968-ig megmaradt. Négyük közül (e sorok írásakor) sajnos már csak Jones él. A Who mellett a punkzenekarok legkorábbi előfutárainak tartják őket, főleg korai felvételeik miatt. Későbbi éveikben persze (legtöbb kortársukhoz hasonlóan) ők is kísérleteztek különleges hangzásokkal, a pszichedelikus korszakban is meghatározó szerepük volt, Ogden's Nut Gone Flake című nagylemezük a műfajban klasszikusnak számít.

De térjünk rá magára a dalra, illetve előbb megjelenésének körülményeire. Az 1968-as Ogden's Nut Gone Flake után Marriott kilépett a zenekarból, így a tervezett 1862 című nagylemez már nem jelent meg. Helyette egy, az 1862-re szánt dalokból, valamint koncertfelvételekből és korábbi slágereikből álló dupla válogatáslemez (bár itt talán találóbb az antológia megnevezés) jelent meg The Autumn Stone címen. A címadó dal egy lassú ballada, amely nem szól sem őszről, sem kőről, hanem – milyen meglepő – szerelmes dal, ilyen sorokkal, mint "I was nowhere / Till you changed my mind" („Nem voltam sehol / Amíg te meg nem változtattál”) vagy "Then you were somewhere, / Somewhere hard to find, / Only what you always were, it's true." („Aztán voltál valahol, / Valahol, ahova nehéz eltalálni, / Csak az, ami mindig is voltál, ez igaz.”), majd "I’m looking for an open door, / Where I can sit and play in peace with you." („Egy nyitott ajtót keresek, / Ahol leülhetek és békében játszhatok veled.”). Utóbbi – az én olvasatomban legalábbis – utalás arra, hogy amikor az ember szerelmes, egy kicsit újra gyereknek érzi magát. Persze nyilván nem ezt és hasonló szövegeket fognak irodalom érettségire tételnek feladni elemzésre jövőre (még Angliában sem :-) ), de ahogy már korábban írtam, a szöveg és a zene ezeknél a daloknál külön-külön sokat nem ér általában, csak együtt alkotnak valami olyat, ami szép és szerethető. A dalt egy remekbe szabott fuvolaszóló is díszíti, melyről sajnos csak annyit sikerült kideríteni, hogy talán Harold McNair dzsesszzenész játssza, aki Donovannel is zenélt együtt akkoriban. Az utolsó refrén után megváltozik a ritmus, egy szájharmonika is bekapcsolódik a dalba, közben egy igen visszafogott, enyhén bluesos (vagy csak a harmonika miatt tűnik annak?) gitárszólót is hallhatunk, ez zárja le a számot. De minek is szaporítsam a szót tovább, ha meghallgatva úgyis sokkal többet mond az egész? :-)

Megjelenés éve: 1973.

Szerző: Jimmy Page, Robert Plant

Nagylemez: Houses of the Holy

Az előző bejegyzés témájánál nem kevésbé szép dallal megyünk tovább. Bármilyen furcsa, ez is valamilyen szinten a Beatleshez köthető: állítólag George Harrison mondta egyszer John Bonhamnek, a Led Zeppelin dobosának, hogy még soha egy balladát sem írtak. Jimmy Page erre válaszul írta meg e dal zenéjét; ezt megerősíteni látszik az is, hogy a két kezdő akkord megegyezik George 1969-es szerzeményének, a „Something”-nek az első két akkordjával (ott nem a bevezetőben, hanem a versszakok elején hallható). Dallamvilága, hangszerelése engem kicsit emlékeztet a két évvel korábban megjelent „Stairway to Heaven”-re. A szöveg Robert Plant énekes szerzeménye, aki egyébként ezt a felvételt az egyik legjobbjának tartja, ami az éneket illeti.

A dal majdnem nyolc perces, de végighallgatva (nekem) egyáltalán nem tűnik hosszúnak. Megszólal benne az akkor igen kedvelt, kezdetleges szintetizátor, a mellotron is, melyen John Paul Jones, a zenekar basszusgitárosa játszik (némi kritika érte ezért őket, mondván, hogy egy ilyen dal igazi vonószenekarért kiált, nem illett volna elrontani ilyen gyermekded hangzású utánzattal). Ahogy sok más számuknál, itt is több gitársávot (jelen esetben viszonylag keveset, hármat) vettek fel. A dalban nincs a szó szoros értelmében vett refrén, csak a vége felé egy keményebb hangzású rész, amely szövegében is mintegy összefoglalja az egész dal mondanivalóját: "I felt the coldness of my winter, / I never thought it would ever go. / I cursed the gloom that set upon us, / But I know that I love you so." („Éreztem a tél hidegét magamban, / Soha nem gondoltam volna, hogy elmúlhat. / Átkoztam a sötétséget, amely leszállt ránk, / De tudom, hogy nagyon szeretlek téged.” – saját szabad fordítás, kérlek, ne nevess! :-) ) Furcsa, hogy sokszor egy dal vagy vers lényegi mondanivalóját össze lehet foglalni egy-két mondatban is. Meghallgatva, végigolvasva viszont mégis csak más az egész. :-)

Megjelenés éve: 1965.

Szerző: John Lennon, Paul McCartney

Nagylemez: Rubber Soul

Mi mással is indíthatnám a blogot, mint egy Beatles-dallal? És ha már lúd, legyen kövér, tehát mindjárt a kedvencemmel. :-)

Az „In My Life” nagyrészt John Lennon szerzeménye (persze, mint tudjuk, a „fő” szerzőhöz minden daluknál hozzátett valamennyit a másik három fiú is), a maga egyszerűségében is gyönyörű, talán a valaha íródott egyik legszebb szerelmes szám. A múltba révedő, majd ezeket az emlékeket a kedveshez hasonlító ("But of all these friends and lovers / There is no one compares with you, / And these memories lose their meaning / When I think of love as something new.") első két versszakot és refrént követően a harmadik versszak helyén George Martin lassított tempóban felvett, majd felgyorsított zongoraszólója koronázza meg a dalt. Szövege ugyan nem emelkedik Shakespeare-i magasságokba, de ezt talán nem is várja el senki a könnyűzene világában. Megjegyzem, hogy, mint a legtöbb Beatles-dalnál, itt is lehet olyanokról olvasni, hogy persze, persze, de igazából ez is a drogokról szól – ebbe a dalocskába viszont ilyet belelátni felér egy merénylettel, meg különben is, ne legyünk ünneprontók! :-)