Megjelenés éve: 1969.
Szerző: Ronnie Lane, Steve Marriott
Nagylemez: The Autumn Stone (antológia)
A harmadik bejegyzésben egy itthon kevésbé ismert, egyébként szintén angol együttes dalával jelentkezem. Az „Arcoknak” talán két számát ismerik itthon viszonylag jobban, az egyik az 1966-os „All or Nothing”, a másik az 1967-ben megjelent „Itchycoo Park”. Pár mondat erejéig ezért térjünk ki most az előadóra is. A zenekart 1965-ben alapította Londonban Steve Marriott gitáros-énekes, Ronnie Lane basszusgitáros, Jimmy Winston billentyűs és Kenney Jones dobos. Ebben a felállásban viszont csak egy évig zenéltek (igaz, ebben az időben is megjelent már néhány lemezük), 1966-ban Winstont Ian McLagan váltotta fel a billentyűs hangszereknél, akinek játéka épp annyira meghatározó eleme lett a banda zenéjének, mint Marriott énekhangja vagy Jones dobolása. Ez a felállás egészen a zenekar feloszlásáig, 1968-ig megmaradt. Négyük közül (e sorok írásakor) sajnos már csak Jones él. A Who mellett a punkzenekarok legkorábbi előfutárainak tartják őket, főleg korai felvételeik miatt. Későbbi éveikben persze (legtöbb kortársukhoz hasonlóan) ők is kísérleteztek különleges hangzásokkal, a pszichedelikus korszakban is meghatározó szerepük volt, Ogden's Nut Gone Flake című nagylemezük a műfajban klasszikusnak számít.
De térjünk rá magára a dalra, illetve előbb megjelenésének körülményeire. Az 1968-as Ogden's Nut Gone Flake után Marriott kilépett a zenekarból, így a tervezett 1862 című nagylemez már nem jelent meg. Helyette egy, az 1862-re szánt dalokból, valamint koncertfelvételekből és korábbi slágereikből álló dupla válogatáslemez (bár itt talán találóbb az antológia megnevezés) jelent meg The Autumn Stone címen. A címadó dal egy lassú ballada, amely nem szól sem őszről, sem kőről, hanem – milyen meglepő – szerelmes dal, ilyen sorokkal, mint "I was nowhere / Till you changed my mind" („Nem voltam sehol / Amíg te meg nem változtattál”) vagy "Then you were somewhere, / Somewhere hard to find, / Only what you always were, it's true." („Aztán voltál valahol, / Valahol, ahova nehéz eltalálni, / Csak az, ami mindig is voltál, ez igaz.”), majd "I’m looking for an open door, / Where I can sit and play in peace with you." („Egy nyitott ajtót keresek, / Ahol leülhetek és békében játszhatok veled.”). Utóbbi – az én olvasatomban legalábbis – utalás arra, hogy amikor az ember szerelmes, egy kicsit újra gyereknek érzi magát. Persze nyilván nem ezt és hasonló szövegeket fognak irodalom érettségire tételnek feladni elemzésre jövőre (még Angliában sem :-) ), de ahogy már korábban írtam, a szöveg és a zene ezeknél a daloknál külön-külön sokat nem ér általában, csak együtt alkotnak valami olyat, ami szép és szerethető. A dalt egy remekbe szabott fuvolaszóló is díszíti, melyről sajnos csak annyit sikerült kideríteni, hogy talán Harold McNair dzsesszzenész játssza, aki Donovannel is zenélt együtt akkoriban. Az utolsó refrén után megváltozik a ritmus, egy szájharmonika is bekapcsolódik a dalba, közben egy igen visszafogott, enyhén bluesos (vagy csak a harmonika miatt tűnik annak?) gitárszólót is hallhatunk, ez zárja le a számot. De minek is szaporítsam a szót tovább, ha meghallgatva úgyis sokkal többet mond az egész? :-)
