Megjelenés éve: 1971.
Szerző: Pete Townshend
Nagylemez: Who's Next
Ma egy olyan angol zenekar következik, akikről sokaknak leginkább a hangszerek összetörésével befejezett koncertek jutnak az eszükbe. A Who gyökerei még 1961-re nyúlnak vissza, amikor a négy későbbi tagból hárman (Roger Daltrey, Pete Townshend, John Entwistle) megalapították a The Detours nevű zenekart. A Who nevet 1964-ben vették fel, nem sokkal ezután csatlakozott hozzájuk Keith Moon dobos, akinek őrült játéka meghatározó lett a zenéjükben. Rövid ideig The High Numbers néven működtek (egy kislemezük is megjelent így), majd ismét visszatértek a Who névhez. Ettől kezdve sorra aratták a sikereiket („My Generation”, „Substitute”, „The Kids Are Alright”, „I Can See for Miles”), majd a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Townshend két rockoperát is írt (Tommy, Quadrophenia), ezekből film is készült. Keith Moon 1978-ban, kábítószer-túladagolás következtében elhunyt, helyét a korábban a Small Facesben doboló Kenney Jones vette át. 1982-ben a banda feloszlott, de ezután is több koncertet adtak, 1996. óta pedig ismét működik a zenekar, ennek Entwistle 2002-ben bekövetkezett halála sem vetett véget.
Az 1969-es Tommy és az 1973-as Quadrophenia között jelent meg a Who's Next című nagylemez. Eredetileg ezt is egy rockopera, a „világvége utáni” témájú Lifehouse kísérőzenéjének szánták, azonban Townshend kénytelen volt lemondani róla, miután rájött, hogy nem tudja megvalósítani. A „Behind Blue Eyes” az opera fő gonosza, Jumbo dala lett volna. Zenéje szinte végig egy akusztikus gitárból és Entwistle visszafogott basszusgitározásából áll, a dal vége felé viszont a teljes zenekar (Townshend elektromos gitáron, no meg Keith Moon) belép, és ettől kezdve teljesen más, szinte ördögi ritmusokat és dallamokat hallhatunk, majd ismét az eredeti hangzásra visszatérve, csendesen ér véget a szám. A szöveg is ezt követi; az elején egy meg nem értett ember panaszait hallhatjuk: senki sem érti, milyen a rossznak, a szomorú embernek lenni, ráadásul ezért másokat hibáztat. A refrén egy (félig-meddig) érző lény képét festi elénk: "But my dreams, they aren't as empty, / As my conscience seems to be. / I have hours only lonely, / My love is vengeance that's never free." („De az álmaim nem ennyire üresek, / Amilyennek a lelkem tűnik. / Az óráimat magányosan töltöm, / A szerelmem bosszú, amely sohasem szabad.”). A második refrén után következik a zajosabb rész, amelynek hangzását a szöveg is alátámasztja, egy igazi gonosz jelenik meg előttünk. Ezután megismétlődik az első három sor, és ezzel ér véget a szám.
A „Behind Blue Eyes” a Who egyik legismertebb dala, számos feldolgozása született, azonban ezek közül a legismertebbet, amely 2003-ban jelent meg, jó lenne inkább elfelejteni – de sajnos, mivel rendszeresen felbukkan a rádiók műsoraiban, kicsit nehezen megy…
